„A kimondhatatlan” – Michael Cunningham könyve az irodalomról, az emlékezetről és a queer tapasztalatról
A Pulitzer-díjas író felnőtté válásáról, a prózaírói mesterségről, a szerelemről és az AIDS-korszak veszteségeiről emlékezik meg.
- július 21-én az amerikai Random House kiadó angol nyelven megjelentette a „Kimondhatatlan: Egy élet az írásban” (Unsayable: A Life in Writing) című önéletrajzi könyvet. Szerzője a neves amerikai prózaíró, esszéista és Pulitzer-díjas Michael Cunningham.
Michael Cunningham a kortárs amerikai irodalom egyik elismert klasszikusa, aki az „Órák” (The Hours, 1998) című regényével szerzett világhírnevet, amely elnyerte a Pulitzer-díjat és a PEN/Faulkner-díjat, majd később sikeres filmadaptáció is készült belőle. További jelentős művei közé tartozik az „Otthon a világ végén” (A Home at the End of the World, 1990), a „Hús és vér” (Flesh and Blood, 1995), a „Jellegzetes napok” (Specimen Days, 2005), a „Hókirálynő” (The Snow Queen, 2014) és a „Nappal” (Day, 2023) című regények. Cunningham hosszú évek óta tanít kreatív írást a Yale Egyetemen. Műveiben az emberi intimitás törékenységét, a családi kötelékeket, az idő múlását és az emlékezet sebezhetőségét vizsgálja.
Szerkezetét tekintve a „Kimondhatatlan” (Unsayable) című könyv az önéletrajzi próza és az írói munka természetéről szóló elmélkedések organikus ötvözete. Elutasítva az egyenes vonalú krónikát, Cunningham az élénk önéletrajzi emlékeket a prózaírás mesterségének titkainak szentelt rövid esszéjellegű fejezetekkel váltogatja. Arról elmélkedik, hol húzódik a határ az életigazság és a művészi fikció között, hogyan lehet a valóság káoszából kiválogatni azokat a részleteket, amelyek életre keltenek egy karaktert, és miért bizonyul az író egyik legfontosabb szakmai készségének a saját szöveg kíméletlen húzása és a bőbeszédűség elleni küzdelem.
A szerző nyelvhez fűződő viszonya már kora gyermekkorától kibontakozik. Cunningham felidézi, hogyan élt át gyötrelmes tehetetlenséget hároméves korában, amikor nem talált nevet egy zöld, műanyag játéktároló doboznak. Ez az élmény arra ösztönözte, hogy mániákusan gyűjtse a körülötte lévő dolgok neveit: „tölgy”, „Chevrolet”, „tulipán”, „pinty”. A leendő prózaíró számára a világ megnevezése a valóság rendezetté és érthetővé tételének módjává vált, ami egy életre meghatározta a szavak iránti elkötelezettségét. A kaliforniai ifjúkor hozta el saját szexualitásának felismerését: Cunningham felidéz egy éjszakai medencés epizódot tizenöt éves korából, amikor először lett viszonzatlanul szerelmes egy osztálytársába. Nem sokkal ezután következett a modernista irodalom felfedezése Virginia Woolf „Mrs. Dalloway” című regényén keresztül, amely ugyanolyan mélyen megdöbbentette a tinédzsert, mint Jimi Hendrix zenéje, és megmutatta, hogy a próza képes megragadni a legmegfoghatatlanabb lelki rezdüléseket.
A könyv részletesen megörökíti a Stanfordon és a híres Iowai Egyetem írói műhelyében (Iowa Writers’ Workshop) töltött tanulóéveket, a saját hang megtalálását, a pénztelenséget és a szakmai érvényesülésre tett kitartó kísérleteket. A szerző mesél arról, hogyan utazott keresztül Amerikán egy régi Dodge Darttal abban a reményben, hogy történetet kovácsolhat a végtelen tájakból, hogyan költözött New Yorkba, és hogyan találkozott egy művészeti galériában Ken Corbett pszichoanalitikussal, aki több mint negyven évre az élettársává vált.
A memoárban különös, tragikus helyet foglal el a „Pestis évek” (Plague Years) című fejezet, amely az 1980-as és az 1990-es évek elejének New Yorkjába viszi vissza az olvasót, a HIV/AIDS járvány tetőpontjára. Cunningham tanúbizonyságot tesz arról a katasztrófáról, amely közeli barátainak, szerelmeinek, művészeknek és íróknak egy egész generációját követelte. A halál állandó jelenléte és a pótolhatatlan veszteség keserűsége formálta alkotói optikáját (nézőpontját), és vált az olyan regények központi idegévé (mozgatórugójává), mint az „Otthon a világ végén” és az „Órák”. Az írás Cunningham számára nemcsak esztétikai választásként jelenik meg, hanem az emlékezet megőrzésének aktusaként is mindazok iránt, akiket a társadalom és az állam sokáig nem volt hajlandó észrevenni és meggyászolni.
A könyv központi filozófiai paradoxonja magában a címben rejlik: a „kimondhatatlan” azt jelzi, hogy az emberi nyelv alapvetően képtelen teljes mértékben megragadni a halandóságot, a szerelmet és a megélt tapasztalat mélységét. A regényíró útját „egy dilettáns életének” nevezve, akinek minden új elképzelést a nulláról kell kezdenie, Cunningham azt állítja, hogy az irodalom nagysága éppen abból a csillapíthatatlan igényből születik, hogy újra és újra megpróbáljuk szavakba önteni azt, ami ellenáll a szóbeli leírásnak.
