A férfi homoszexualitás története Szenegálban

Szenegál Afrika legnyugatibb csücskén fekszik, és lakosainak többsége az iszlámot vallja. Az 1960-as függetlenségig az ország francia gyarmat volt, Dakar pedig egész Francia Nyugat-Afrika (AOF) adminisztratív központjaként szolgált.

A tengerparti városok – Saint-Louis, Gorée és Dakar – transznacionális csomópontokként fejlődtek, ahol az afrikai, az arab és az európai életmódok találkoztak. Babacar M’Baye történész ezeket a közösségeket „afropolitának” nevezi. A vegyes kikötői környezetben olyan nemi viselkedésformák és szexualitások alakultak ki, amelyek túlléptek a hagyományos afrikai és az európai gyarmati társadalom bináris ellentétein.

Történelmileg a nemi (gender) variabilitást Szenegálban a „góor-jigéen” (volof nyelven szó szerint „férfi-nő”) kifejezéssel írták le. A volofok az ország lakosságának több mint 40%-át teszik ki, és nyelvüket a szenegáliak mintegy 80%-a érti. Ennek köszönhetően a szó túllépett egyetlen etnikum határain: használják Gambiában és Mauritániában, Maliban pedig bekerült a bambara nyelvbe. A XX. század nagy részében azokat a férfiakat nevezték így, akik női társadalmi szerepet vállaltak magukra: női ruhát hordtak, sminkelték magukat, és ők irányították az ünnepségeket. A század végére a szó büntetőjogi értelmű sértéssé vált. A nyelvben bekövetkezett változás a társadalmi berendezkedés törését rögzítette: a hagyományos intézmény elismerésétől az intézményesített homofóbiáig.

Az európaiak első megfigyelései

Szenegálban az azonos neműek közötti kapcsolatokról és a nemi szerepek felcseréléséről a XIX. század végi európaiak hagytak hátra írásos bizonyítékokat. A helyi lakosok, még ha ismerték is az arab vagy az adzsami írást, alig írtak a magánéletről. A francia orvosok, tisztviselők és utazók a „civilizációs küldetés” és a biológiai determinizmus doktrínáján keresztül tekintettek a gyarmatra. Az európai normától való eltéréseket a társadalmi hanyatlás jelének tekintették.

Az egyik legkorábbi leírást Armand Corre francia haditengerészeti orvos és kriminológus készítette. Az 1894-ben megjelent, „Kriminális néprajz a francia gyarmatokon gyűjtött megfigyelések és igazságügyi statisztikák alapján” című munkájában azt állította, hogy a metropolisszal való kapcsolatok tönkreteszik az afrikaiak patriarchális életmódját, és „degenerálódó bűnöket” szülnek a kikötővárosokban. Corre a szexualitásban a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak összecsapásának zónáját látta:

„Találkoztam Saint-Louis-ban olyan feketékkel, akik női módra voltak feldíszítve, és megfelelő pózokat vettek fel; azt mondták nekem, hogy prostitúcióból élnek. Bokéban egy fulbe [néphez tartozó] herceg mellett láttam egy griotot [énekest], akinek érzéki táncai jól közvetítették azt a meghittebb szerepet is, amelyet minden bizonnyal betöltött ezen előkelőség házában. A pederasztia szokásai nem terjednek túl a muszlim közeg határain. A volof nyelvben az ezek megjelölésére szolgáló kifejezés feltehetően nemrég keletkezett, és a legtöbb afrikai nyelvben nem is létezik.”

— Armand Corre, „Kriminális néprajz…”, 1894

Négy évtizeddel később, 1935-ben Geoffrey Gorer brit antropológus részletesen leírta a volof góor-jigéeneket az „A táncoló Afrika” (Africa Dances) című könyvében:

„Azt mondják, hogy a volofoknál a homoszexualitás új keletű jelenség, legalábbis bármilyen jelentős mértékben; most azonban oly rendkívül magas szintű és szinte nyilvánosan demonstrált pártfogást élvez, méghozzá már évek óta, hogy a passzív homoszexuálisok mindennapos látványnak számítanak. Volof nyelven „férfi-nőknek”, gor-digennek hívják őket, és modorukkal, ruházatukkal és sminkjükkel mindenképpen igyekeznek kiérdemelni ezt az elnevezést; egyesek még a nőkéhez hasonló frizurát is viselnek. Társadalmi tekintetben egyáltalán nem szenvednek hátrányt, bár a muszlimok megtagadják tőlük a vallási temetést; épp ellenkezőleg, a legjobb beszélgetőpartnerekként és a legjobb táncosokként keresik a társaságukat.”

— Geoffrey Gorer, „A táncoló Afrika”, 1935 Az 1933–1934-es expedícióra Gorer nem egyedül indult. Vezetője és a terv társszerzője François „Féral” Benga lett – egy szenegáli táncos, a párizsi Folies Bergère kabaré szólistája és a harlemi reneszánsz művészeinek modellje, aki modellt állt Richmond Barthé szobrásznak és Carl Van Vechten fotósnak. Benga, egy gazdag dakari közjegyző törvénytelen unokája az asszimilálódott katolikus elithez tartozott, de elveszítette apai örökségét, mert 1925-ben Párizsba költözött és a művészi pályát választotta.

Maga Gorer Nagy-Britanniában titkolta homoszexualitását a „Labouchere-módosítás” alapján történő büntetőeljárás fenyegetése miatt. Afrikában a helyi viszonyok ismerete és Benga származása megnyitotta az utazók előtt a zárt queer terek kapuit. Bamakóban egy visszavonult spanyol transzvesztita szállodájában szálltak meg, vidéki utakon találkoztak párizsi kabarék egykori művészeivel, és Togóban szexuális zaklatásokat hárítottak el. Gorer góor-jigéenekről szóló feljegyzéseit nem egy távolságtartó külső megfigyelő hagyta hátra, hanem egy bennfentes, aki rögzítette a két világháború közötti időszak Európája és Afrikája közötti transznacionális kapcsolatokat.

Kik is azok a tapétek

1931 májusában Michel Leiris francia etnográfus részt vett Marcel Griaule „Dakar–Dzsibuti” expedícióján. Terepnaplójában Leiris leírta a szenegáli főváros éjszakai életét. Később ez a töredék bekerült „A fantom-Afrika” (L’Afrique fantôme, 1934) című könyvébe. Egy táncklubban Leiris „együtt táncoló, kis, karcsúsított zakót viselő fekete pederasztákat; és egy hivatalnok külsejű fehér pederasztát látott, aki virággal a szájában egy piros pomponos fekete tengerésszel táncolt”.

Leiris a pédérastes szót használta, rögzítve nem a góor-jigéenek rituális átöltözését, hanem egy európaiasodott éjszakai szubkultúrát. A kikötői bárokban az afrikaiak és az európaiak együtt töltötték az időt, elmosva a táncparketten a gyarmati társadalom faji határait.

1955-ben a tekintélyes William Ponty tanítóképző iskola (École William Ponty) igazgatója, Charles Béart az „Afrikai népek szociológiája elemeinek keresése játékaik alapján” című munkájában világosan megkülönböztette a homoszexuális viselkedésű szenegáli férfiak két egymás mellett élő kategóriáját:

„A volof ngor-digenek problémája bonyolultabb. Vannak a tapèt [tapétek] – homoszexuálisok, akik teljesen hasonlóak európai megfelelőikhez, és meglehetősen gyakran kapcsolatban állnak velük azokban a kikötői megállóhelyeken, ahol azok képviselve vannak; de vannak ngor-digenek is, akik némiképp a sámánizmusra emlékeztetnek: férfiként, de nőiesen felöltözve, nőies gesztusokkal, vagy egyenesen női ruhában, ringó csípővel vezetik a nőket a tam-tam de fanal [lámpás ünnep] vagy a faux-lion [álruhás oroszlán] alkalmával.”

— Charles Béart, „Afrikai népek szociológiája elemeinek keresése…”, 1955

A „tapèt” szó a francia szlengre vezethető vissza, ahol a lekicsinylő tapette a taper („ütni, csapni”) igéből és az -ette kicsinyítő nőnemű képzőből képződött. Franciaországban a gyenge nőkhöz hasonlított homoszexuálisok gúnyneveként szolgált. Szenegálban a kifejezés szűkebb értelmet nyert: a tapétek azonos nemű kapcsolatokat létesítettek – gyakran európai tengerészekkel és külföldön élőkkel –, de megőrizték a megszokott férfi ruhatárat, és nem tartottak igényt a góor-jigéenek női rituális funkcióira.

Ezt a tengerparti környezetet dokumentálta Michael Davidson angol újságíró, aki az 1958-as Dakart „Afrika Párizsának” nevezte:

„1949-ben Dakar már Nyugat-Afrika »meleg« városa volt. Amikor kilenc évvel később visszatértem oda, a francia uralkodók már távoztak, Dakar pedig még melegebb lett… Bizonyos, a történelembe és a néprajzba visszanyúló okokból a szenegáliaknak arrafelé mindenütt homoszexuális hírnevük van, és Dakarban az ember hamar rájön, hogy ezt a hírnevet ki is érdemelték…”

— Michael Davidson, Some Boys, 1970 (az 1949-es és 1958-as eseményekről) Második útja során Davidson ellátogatott egy külvárosi buliba:

„A hely tele volt afrikai tinédzserekkel női ruhában. Női ruhában. Úgy értem, a legtöbbjük tényleg lányruhát viselt: egyesek európait, mások bonyolult nyugat-afrikai divatú fejfedőket. Ez tényleg egy jelmezes buli volt, és rajtunk és talán két vagy három felnőtt afrikai nézőn kívül azt mondanám, hogy senki sem volt ott tizennyolc évnél idősebb, és a legtöbben tizenöt év körüliek voltak.”

— Michael Davidson, Some Boys, 1970

A „A világ, a hús és én” (The World, The Flesh and Myself, 1962) és a Some Boys (1970) című önéletrajzaiban Davidson elismerte pedofil hajlamait. Nagy-Britanniából azért távozott, mert kiskorú fiúkkal folytatott viszonyai miatt bírósági eljárás fenyegette. Visszaemlékezései feltárják a gyarmati szexturizmus gazdasági fonákját: a tehetős európaiak kihasználták a helyi lakosság nyomorát, kialakítva Dakar körül a kereskedelmi kapcsolatok árnyékpiacát.

Dakar mint vonzási központ

Francia Nyugat-Afrika legnagyobb kikötőjének státusza Dakart nyüzsgő migrációs csomóponttá tette. Ide érkeztek a belső területekről a szezonális munkások, a mauritániai kereskedők, a kereskedelmi flotta tengerészei és az európai alkalmazottak. David P. Gamble brit antropológus megállapította, hogy a homoszexualitás „szilárdan gyökeret vert a nagyvárosokban”.

Michael Crowder brit történész a „Pogányok és politikusok” (Pagans and Politicians, 1959) című könyvében a Protêt teret (ma Függetlenség tere) írta le az utcai ismerkedés fő helyszíneként:

„A homoszexualitás sokkal nagyobb szabadságot élvezett, mint a prostitúció, lévén, hogy elterjedt volt az afrikaiak, a mauritániaiak és az európaiak körében. Ma még női ruhába öltözött volof férfiakat is lehet látni. Egyszer találkoztam egy ilyennel egy kis bárban Dakar közelében. Nyilvánvalóan és szánalmasan nőies volt. A volofok bizonyára hozzászoktak ehhez, ha már van is rá szavuk – Gor-Digen. A vének és az igazhitű muszlimok elítélik a férfiakat ezért, de az afrikai toleranciára jellemző, hogy a többi ember nagyrészt békén hagyja őket.”

— Michael Crowder, Pagans and Politicians, 1959

1960 után a szenegáli sajtó évtizedekig nem tett említést az azonos neműek kapcsolatáról. A csend a kilencvenes évek elején tört meg, amikor a Gai pied hebdo nevű francia melegmagazin leközölte Mamou Diouf riportját:

„A Goor-jigeen bizonyos tekintetben azokhoz hasonlítható, akiket Nyugaton »affektálóknak« neveznek. Mivel a társadalom felismeri és ilyennek fogadja el őket, nemcsak testük és viselkedésük, hanem ruházatuk túlzott feminizáltságával is kitűnnek, ami már-már transzvesztitizmusba hajlik.”

— Mamou Diouf, Gai pied hebdo, 1991

Kik is voltak valójában a góor-jigéenek

A XX. század nagy részében a társadalom a góor-jigéenekben egy társadalmi szerep hordozóit látta, nem pedig egy szűk szexuális kategóriát. Ezek a férfiak átvették a női modort, boubou ruhákat viseltek, göndörítették a hajukat, sminkelték magukat, és kémiailag világosították a bőrüket (xessal).

Mindennapi életük összefonódott a diriyankék – a tehetős, érett nők, akik a presztízsfogyasztás normáit diktálták – világával. A góor-jigéenek stílustanácsadóként szolgáltak nekik, segítettek a bonyolult smink elkészítésében, ünnepi finomságokat készítettek (Szenegálban még emlékeznek egy különleges „góor-jigéen szószra”), irányították a népes keresztelőket (ngente) és esküvőket, és kerítőként léptek fel a szerelmi ügyekben. Ők szervezték a sabart – a dobokra járt utcai táncokat, amelyek elengedhetetlenek voltak a női szocializációhoz. Egy dakari tanár így emlékezett vissza e ceremóniamesterek magas státuszára:

„Olyanok voltak, mint a nagy dámák, mert ma nem adhatok neked tanácsot öltözködésről vagy sminkről, ha én magam nem mutatok jó példát. A góor-jigéen egyfajta király- vagy királynőcsináló volt, mert sok szálat ő mozgatott a háttérben. Például ahhoz, hogy egy hölgy jól nézzen ki a társaságban, saját góor-jigéennel kellett rendelkeznie. És egyben a góor-jigéen kerítő is volt, aki elrendezi a szerelmi ügyeket, közvetítő szerepet játszott.”

— Egy tanárral készített interjúból (A. adatközlő), Dakar, 2014

Ebben a minőségükben a góor-jigéenek a griotokra (volof nyelven géwél) – az énekesek és mesemondók hagyományos kasztjára emlékeztettek, akiknek joguk volt a nyilvános szatírához. A francia sajtó a „jó erkölcsök ostorozóinak” nevezte őket: a góor-jigéenek éles nyelvétől tartottak, a társadalmi irónia mesteri művelése pedig sérthetetlenséget biztosított számukra.

Cheikh Ibrahima Niang antropológus bebizonyította, hogy a késői gyarmati időszakban a góor-jigéenek valódi politikai súllyal rendelkeztek. Az antikoloniális mozgalom vezetői, köztük Lamine Guèye és a független Szenegál első elnöke, Léopold Sédar Senghor a választásokon Saint-Louis és Dakar női bizottságainak támogatását keresték. Saint-Louis befolyásos góor-jigéenei biztosították Senghor győzelmét a városban. Diadalmas fogadtatást rendeztek a jelöltnek, miközben kódolt szlengben a következő jelszót énekelték: „Viens ici et fais-moi l’amour” („Gyere ide és szeretkezz velem”).

Sok góor-jigéen kötött házasságot nőkkel, és vállalt gyereket, fenntartva a patriarchális látszatot. Mások zárt ünnepségeken tréfás esküvőket tartottak férfiakkal. A környezetük ezt farsangi játéknak fogta fel, amely nem veszélyeztette a hagyományos család tekintélyét.

A sutura kódexe

A góor-jigéen intézménye az 1980-as évek végéig megőrizte stabilitását a sutura nevű íratlan kulturális kódexnek köszönhetően. A volof nyelvben ez a szó visszafogottságot, szerénységet, titkot és a mások bűnének eltitkolását jelenti a személy becsületének és családja nyugalmának megőrzése érdekében.

A sutura etikája szerint a vallási normától való eltérés nem von maga után társadalmi kirekesztést, amíg az el van rejtve az illetéktelen szemek elől, és nem okoz nyilvános botrányt (xàwwi sutura – a sutura feltépése/elszakítása). A hagyományos Szenegál nem helyeselte az azonos neműek kapcsolatát, de a társadalom „suturát adott” (joxe sutura) – szemet hunyt az intim élet felett a béke (maslaa) és a kölcsönös egyetértés (terànga) megőrzése érdekében. A góor-jigéenekre úgy tekintettek, mint női színpadi szerepet alakító színészekre, szexuális kapcsolataik pedig kívül estek a nyilvános vitán.

Az A. adatközlő így magyarázta ezt a társadalmi szerződést:

„A góor-jigéent a szenegáli társadalomban többé-kevésbé színésznek tekintették. Egy színész válthat jelmezt, válthat bőrt, játszhat egyszerre több szerepet, és a homoszexuálist inkább színésznek tekintették, azaz olyan férfinak, aki szeretett nőt játszani… Ez nem volt túlságosan megdöbbentő.”

— Egy tanárral készített interjúból (A. adatközlő), Dakar, 2014

Az egyensúly addig tartott, amíg az intim kapcsolatok nyilvánosságra nem kerültek:

„És akkor az átlagos szenegáli kezdte megérteni, hogy ezeknek az embereknek is van szexualitása, hogy ez már nem egy komédia… És ekkor láttuk például, hogy néhány góor-jigéent, akik szem előtt voltak a társadalomban, azaz akiket bizonyos házakban, bizonyos körökben befogadtak, egy szép napon kidobtak… Amint rájöttek, hogy góor-jigéenről van szó, azaz olyan emberről, aki szexuális kapcsolatot tart fenn egy férfival, ezeket az embereket elűzték.”

— Ugyanott

Egy dakari orvos is megerősítette, hogy az elnézést elidegenedés és félelem váltotta fel:

„Mióta ez kitudódott, a góor-jigéen eltűnt, a góor-jigéen mint olyan – a modoros, a nőies és minden más… most már mindenki tudja, hogy a góor-jigéen nem egyszerűen csak egy nőies ember volt, hanem egy homoszexuális, akinek férfiakkal voltak kapcsolatai.”

— Egy orvossal készített interjúból (B. adatközlő), Dakar, 2014

A sajtó, az iszlamisták és a 2008-as katasztrófa

Az 1980-as évek végén megjelent Szenegálban a független sajtó, az 1990-es években pedig a piacot elárasztották az olcsó bulvárlapok. Míg korábban a magánéletről szóló pletykák a szülővárosrészen belül maradtak, most a kiadványok a címlapokra vitték őket.

Ugyanakkor a HIV/AIDS elleni nemzetközi egészségügyi programok nyílt munkát követeltek meg a férfiakkal szexet létesítő férfiakkal (MSM). A támogatások a nyilvánosság elé vitték a rejtett csoportot. Ez kiváltotta a konzervatívok éles reakcióját, és maguk a melegek is félni kezdtek a korábbi megnevezéstől. Cheikh Ibrahima Niang 2002-es kutatásában az egyik válaszadó ezt mondta:

„Ez a kifejezés olyan, mint egy szirénaszó, ami után számítunk a sértésekre, az ütésekre és a kövekre, amelyeket az őrjöngő tömeg dobál ránk.”

— Cheikh Ibrahima Niang és mások kutatásából, 2002

A homoszexualitás elleni kampányt a Jamra nevű iszlám nem kormányzati szervezet vezette, amelyet az 1980-as években hoztak létre a kábítószer-függőség elleni küzdelem jegyében. Aktivistái az azonos neműek kapcsolatait a muszlim identitásra leselkedő fenyegetésnek nyilvánították. 1999-ben Saly üdülőhelyén botrány robbant ki egy klubbeli divatbemutató körül, amelyen transzvesztita férfiak vettek részt (défilé de travestis). A Jamra bírósági úton elérte a klub bezárását, a Le Matin című újság pedig egy beszédes kommentárt közölt:

„Annak a korszaknak a nagy gyarmati városi agglomerációiban megtűrték ezeket a nőies férfiakat. Amikor ezek a bohócok kezdték komolyan venni magukat… az emberek népítéletnek vetették alá őket. Olyan »goordjiguène«-ekké váltak, akiknek a mindennapi osztályrésze azóta a megkövezés és a gúnyolódás…”

— Le Matin újság, Szenegál, 1999

A sutura végleges szakadását a 2008. februári események jelentették. Az Icône nevű bulvármagazin fényképeket közölt egy magánpartiról a dakari Petit-Mbao külvárosból, amelynek résztvevői egy melegesküvőt rendeztek meg. A magazin retusálás nélkül publikálta a felvételeket, felfedve a jelenlévők arcát. A magánélet erőszakosan a nyilvános térbe került.

A publikáció a társadalmi agresszió hullámát váltotta ki. A rendőrség letartóztatta a mbao-i buli kilenc résztvevőjét. Az üldözés legitimálására a hatóságok az 1965-ös szenegáli büntetőtörvénykönyv 319. cikkének 3. bekezdését (Article 319, alinéa 3) alkalmazták, amely évtizedekig „alvó” állapotban volt. A jogszabály 1-től 5 évig terjedő börtönbüntetést és 100 000-től 1 500 000 CFA frankig terjedő pénzbírságot ír elő a „természetellenes cselekedetért a saját neméhez tartozó személlyel”. A bíróságok tömegesen kezdtek elmarasztaló ítéleteket hozni. A góor-jigéen szó a passzív partner büntetőjogi sértésévé vált, míg az aktív partnert faru góor-jigéennek kezdték hívni.

Generációs konfliktus és a gyarmati paradoxon

A hagyományos góor-jigéenek eltűnése nemcsak a rendőrségi razziákkal volt magyarázható. Christophe Broqua antropológus vizsgálta a kifejezés negatív transzformációját, és mély generációs konfliktust tárt fel magán a közösségen belül.

Korábban az idősebb góor-jigéenek gyámságuk alá vették a fiatalokat, megtanítva nekik a túlélés íratlan szabályait és a sutura kereteinek betartását. Az internet és a globális meleg identitások elterjedésével a folytonosság megszakadt:

„Vonzódást éreztek a férfiak iránt, találtak helyeket, ahol lehet férfiakat találni, és bumm, már mentek is! Anélkül, hogy tudták volna, hogyan is működik ez… bármilyen társadalomban… vannak kódok, vannak viselkedési szabályok, máskülönben nem lehet működni!”

— Egy tanárral készített interjúból (A. adatközlő), Dakar, 2014

A fiatal szenegáliak elutasították a feminizált szerepet. Nem akartak kiszolgálni a diriyankékat a konyhákban, világosítani a bőrüket és női ruhákat hordani:

„Tudtam, hogy én is olyan vagyok, mint ők, de nem akartam elmenni ebbe a végletbe… Egy igazi góor-jigéent meglátsz az utcán, és azonnal tudod, kiről van szó.”

— Egy orvossal készített interjúból (B. adatközlő), Dakar, 2014

A hagyományos patriarchális berendezkedés addig tűrte a góor-jigéeneket, amíg azok beletörődtek az alárendelt női státuszba. Amikor a fiatal melegek bejelentették maszkulin identitásukat és azt a jogukat, hogy teljes jogú állampolgárként nyíltan élhessenek, a konzervatív többség ezt a hit és a család alapjai elleni támadásként értékelte. A szenegáli politikusok és vallási vezetők rendszeresen „nyugati fertőzésnek” nevezik a homoszexualitást, amely idegen az afrikai hagyományoktól. Babacar M’Baye történész „A szenegáli homofóbia eredete” (The Origins of Senegalese Homophobia, 2013) című tanulmányában az ellenkezőjét bizonyítja. A gyarmatosítás előtti Szenegál rendelkezett olyan mechanizmusokkal, amelyek magukban foglalták a nemi (gender) sokszínűséget. Az első góor-jigéeneket a francia gyarmati tisztviselők kezdték el üldözni. A modern állami homofóbia Szenegálban a XIX. század elsajátított gyarmati logikáján alapul.

A sutura kódexe ugyanakkor nem tűnt el. Loes Oudenhuijsen antropológus megjegyzi, hogy a szenegáli queer emberek ma túlélési taktikaként használják azt. A családi és vallási illemszabályok nyilvános betartása lehetővé teszi számukra, hogy eltereljék a gyanút, és megőrizzék a zárt, biztonságos tereket (kooba), megvédve a magánélethez való jogukat egy agresszív környezetben.