Ókori büntetés házasságtörésért – hal és retek felvezetése a végbélbe (raphanidózis)

A raphanidózis (ῥαφανίδωσις) az i. e. 5–4. századi klasszikus Athénban egy retekgyökér erőszakos felvezetését jelentette a végbélbe.

Athénban ez a nyilvános megalázás egy formája volt, amely a házasságtörés, vagyis a házastársi hűség megszegésének büntetéséhez kapcsolódott. Ez a büntetés illeszkedett a maszkulinitásról alkotott ókori elképzelésekbe: az a személy, akit ennek vetettek alá, szimbolikusan elvesztette a „valódi” szabad férfi jegyeit és az ezzel járó jogok egy részét.

Hasonló – zöldséggel vagy hallal kapcsolatos – történetek a rómaiaknál és Bizáncban is előfordulnak.

Ókori görög szexuális szerepek és a megalázás nyelve

Athénban és Rómában a szexuális viselkedést másként értelmezték, mint ma. A partner biológiai neménél fontosabb volt a társadalmi hierarchia, az életkor, valamint az aktív és passzív szerepek megoszlása.

Athénban a homoerotikus kapcsolatok egyik elismert formája a pederasztia volt: egy felnőtt polgár – az erasztész – kapcsolata egy ifjúval, az erómenosszal. A kor- és státuszkülönbség normálisnak számított; az ilyen kapcsolatokat az ifjú fizikai érettségéig megengedték. Felnőve az ifjú egy új, nővel kötött család fejévé és teljes jogú polgárrá vált.

A passzív szerep egy szabad felnőtt férfi számára a norma megsértésének számított; az önkéntes passzivitást alárendeltségként értelmezték, és súlyos következményekkel járhatott, egészen az atimiáig – a polgári jogok teljes elvesztéséig, beleértve a bírósági felszólalás és az állami hivatalok viselésének jogát is.

Ez a nyelvben is tükröződött. Az ógörögben létezett az eurüpróktosz (εὐρύπρωκτος, szó szerint „tág végbelű”) szó. Olyan férfit jelölt, akiről úgy tartották, hogy elvesztette a megfelelő méltóságát.

A házasságtörés mint a ház elleni támadás

Az ókori Görögországban a házasságtörést a ház és a családfő hatalma elleni támadásként értelmezték. Nemcsak a férjes asszonnyal, hanem a polgár gyámsága alatt álló hajadon lányával, nővérével vagy anyjával való kapcsolat is tilos volt.

A csábítást súlyosabbnak ítélték az erőszaknál: erőszak esetén a nőt az erőszakolóval ellenségesnek tekintették, míg házasságtörés esetén „megrontottnak” és a férjéhez hűtlennek. Az ókori görög városállam (polisz) számára ennek politikai jelentősége is volt: az apasággal kapcsolatos kétségek aláásták a polgárság intézményét, ahol a státusz származás útján öröklődött.

Danielle S. Allen kutató „Prométheusz világa” (The World of Prometheus) című könyvében emlékeztet arra, hogy az athéni polgárok teste védve volt a kínzástól és a testi fenyítéstől, ellentétben a rabszolgákéval, akiknek a vallomását gyakran kínzással csikarták ki. De a tetten ért házasságtörő „testileg sebezhetővé” vált: a megcsalt férjnek joga volt a helyszínen megölni, és ha életben hagyta, kínozhatta és megalázhatta. Éppen itt alkalmazhatták a raphanidózist.

Más poliszokkal való összehasonlítás kiemeli Athén különlegességét. A krétai Gortün törvényei szerint a házasságtörésért pénzbírság járt. Az epizephüriai Lokroiban Zaleukosz archaikus törvényei a házasságtörő megvakítását írták elő. Más városokban előfordult a több napig tartó nyilvános közszemlére tétel is.

Mit is vezettek fel pontosan: retek és hal

A retekről alkotott modern elképzelés itt félrevezető lehet. Az ókori retek (Raphanus) hosszú, durva és tömör gyökereket ereszthetett – akár 25 centimétereseket is –, amelyek alakjukban és keménységükben közelebb álltak a nagy sárgarépához vagy a hosszú, fehér jégcsapretekhez, mint a kis, puha gumókhoz.

A retek mellett a forrásokban felbukkan a tengeri pérhal (mugil) is. Nagy feje, elvékonyodó farka és hátrafelé irányuló, merev, éles sugarakkal rendelkező hátúszója van. A hal sugarai vékony támasztóelemek az úszón belül, mint a „gallyak” vagy „küllők”, amelyek megtartják a formáját. A halat fejjel előre könnyebb felvezetni, mint kihúzni, és a visszahúzás során a tüskék sérüléseket okozhattak.

Az ókori és bizánci szövegek a raphanidózist nem önálló büntetésként, hanem egy szélesebb büntetőgyakorlat részeként írják le.

Említést tesznek a paratiloszról (παρατίλμος) is – a szemérem- és a herezacskószőrzet kitépéséről, majd a helyének forró hamuval (téphra, τέφρα) való beszórásáról.

Egy felnőtt athéni polgár számára a szeméremtájéki szőrzet az érettség és a státusz jele volt, az alárendelt ifjúból a családfővé válás szimbóluma. Az intim zóna szőrtelenítése a női testhez kapcsolódott. A szőrzet erőszakos eltávolítása megfosztotta a férfit a felnőttség külső jeleitől, és szimbolikusan „leminősítette” őt. A gümnaszionokban és a fürdőkben, ahol a férfiak meztelenül tartózkodtak, a felnőttek szeméremtájéki szőrzetének hiánya sokáig emlékeztetett az elszenvedett szégyenre.

Raphanidózis az irodalomban

A legismertebb korai említés Arisztophanésznél található. A „Felhők” című komédiában, az „Igazságos” és az „Igazságtalan” logosz vitájában az „Igazságos” figyelmezteti az ifjút a házasságtörés következményeire – beleértve a retket, a szőrkitépést és a forró hamut:

„Mi van akkor, ha retket dugnak a fenekébe, mert hitt neked, és utána forró hamuval tépik ki a szőrét? Milyen érvet tud majd felhozni, hogy ne legyen tág végbelű?”

— Arisztophanész: „Felhők”, 1083–1084

A „Szuda” lexikonban – egy 10. századi bizánci görög enciklopédikus szótárban – rögzítették a rhaphanidoó (rhăphănīdóō, ῥαφανιδόω) igét, amely ugyanezt a büntetést írja le: a házasságtörőket elfogták, raphanidózisnak vetették alá, forró hamuval szórták be, és kitépték a szőrüket:

„[Raphanidózis] volt az a mód, ahogyan a házasságtörőket büntették, amikor elfogták őket. Megragadták őket, retket dugtak a végbélnyílásukba, majd forró hamuval szórták be őket, kitépve a szőrüket, és elegendő kínnak vetve alá őket.”

— „Szuda”, ῥαφανιδόω szócikk

Ióannész Tzetzész bizánci filológus a 12. században a „Felhők”-höz írt szkholionjaiban (jegyzetek) azt írja, hogy a gazdag házasságtörők megválthatták magukat, míg a szegényeket kivezették az agora – a polisz fő köztere – közepére, kitépték a hereszőrzetüket forró hamuval, és hosszú retkeket vertek a végbelükbe.

A modern kutatók megengedik, hogy a gazdagok és szegények közötti ellentét Tzetzész saját korának konstantinápolyi megfigyeléseit tükrözi, azonban maga a leírás megegyezik a házasságtörők életének pénzzel történő megváltásának ókori görög hagyományával, amely Szolón törvényeiből ismert: a kimenetel a vagyoni helyzettől függött.

„A házasságtörők, ha gazdagok voltak és lebuktak, pénzzel megválthatták magukat; de a szegényeken igazán kegyetlenül álltak bosszút. Nyilvánosan kivezették őket az agora közepére, kitépték a hereszőrzetüket, miközben forró hamut dörzsöltek be a tűzről, és hosszú retkeket dugtak mélyen a végbelükbe, és sok más módon büntették őket.”

— Ióannész Tzetzész: Szkholionok a „Felhők”-höz

A 2. században élt római író, Szamoszatai Lukianosz „Peregrinus haláláról” című művében (9. fejezet) említést tesz egy filozófusról, akit Örményországban házasságtörésen értek. A leszámolás után a tetőről menekül el, „egy retekkel a végbelében”. Ez a hétköznapi groteszk arra utal, hogy a közönség még évszázadokkal Arisztophanész után is ismerte ezt a büntetést:

„Ezért Próteusz meglehetősen sok ütést kapott, de végül megmenekült a veszélyből, leugorva a tetőről, és kapva egy retket a farka alá.”

— Szamoszatai Lukianosz: „Peregrinus haláláról”, 9. fejezet

Arról, hogy a görög történetet Rómában is ismerték, többek között Catullus római költő 15. verse is tanúskodik. A költő Aureliushoz fordul, követelve, hogy ne közeledjen Iuventiushoz, Catullus kedvencéhez. A csúcspont egy „görög” szellemű fenyegetés:

— Catullus, 15. dal

A római irodalomban ez a kép jelentésében eltolódik: a raphanidózis vagy valami hasonló fenyegetése már nem feltétlenül a házasságtörés büntetéseként jelenik meg, hanem egy ifjú – két férfi vágyának tárgya – körüli rivalizálás elemévé válik.

Iuvenalis római szatíraíró, a Róma erkölcseit bíráló tizenhat „Szatíra” szerzője a 10. szatírában (314–317), felsorolva a szép férfiakra leselkedő veszélyeket, szintén megemlíti a pérhalat:

(Megjegyzés: A latin eredetiben a mugil – pérhal – szerepel.)

A köztársasági időszakban a római családban a férj széles jogkörökkel rendelkezett az otthoni ítélkezés keretében. Octavianus Augustus idején azonban az állam megpróbálta ezt a szférát a saját ellenőrzése alá vonni. A Lex Iulia de adulteriis coercendis törvény a házasságtörést nyilvános bűncselekménnyé nyilvánította. A szokásos büntetések a szigetre való száműzetés és a vagyonelkobzás voltak. Sem a retket, sem a pérhalat nem említi a törvény.

„Törvényes” volt ez?

A történészek megítélése eltérő arról, hogy a raphanidózis mennyire volt valós athéni gyakorlat, és mennyire csupán irodalmi trópus.

David Cohen történész a hallgatás érvére támaszkodott: a ránk maradt, házasságtörésről szóló bírósági beszédekben nem esik szó sem retekről, sem pérhalról, sem hamuról. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az Arisztophanésznél lévő jelenetek komikus kitalációk lehettek, amelyek később állandósult képpé váltak.

Christopher Carey kutató egy 1993-as feljegyzésében a műfaji különbségre hivatkozva érvelt ez ellen: az ókori szónokok ragaszkodtak az euphémia elvéhez – a beszéd visszafogottságának normájához és a durva szókincs elutasításához a nyilvános szereplések során –, míg a komédia a testi konkrétumokra épült. Véleménye szerint a retekkel való fenyegetés csak akkor működött volna a színpadon, ha a nézők felismerték benne a talán marginális, de valós bíróságon kívüli leszámolást.

Danielle Allen szintén magyarázatot kínál a szónokok hallgatására: ha a házasságtörőt gyorsan, teljes jogi procedúra nélkül büntették meg, az ilyen epizódok egyszerűen nem kerültek be a Lüsziaszhoz vagy Démoszthenészhez hasonló szónokok „magas” beszédeinek korpuszába.