Női istenképek az Ószövetségben

A bibliai és egyházi hagyományban Istent leggyakrabban férfi képekkel írják le: Atya, Király, Bíró, Harcos. Maga az Ószövetség szövege azonban ennél összetettebb. Fennmaradtak benne anyai metaforák, nőnemű nyelvtani alakok, valamint az ókori Közel-Kelet egy korábbi vallási világának nyomai.

Ennek a cikknek a célja kideríteni, hogy pontosan milyen női istenképek találhatók a bibliai szövegben és az ókori kontextusban, és hogyan kapcsolódnak ezek Izrael vallástörténetéhez. Nem arról van szó, hogy valamelyik elméletet kikiáltsuk végső válasznak, hanem arról, hogy magát az anyagot lássuk tisztábban.

Ehhez elengedhetetlen a történelmi háttér megértése. Az ókori keleti többistenhitről az egyetlen Istenbe vetett szigorú hitre (monoteizmusra) való áttérés nem egyik napról a másikra történt. Hosszú és bonyolult folyamat volt. Az ősi istennők kultuszainak eltűnésével párhuzamosan változott a vallási nyelvezet és az Istenről való beszédmód is.

A politeizmusból a monoteizmusba

Az ókori Izrael vallása az ókori Közel-Kelet sokszínű, többistenhívő világában formálódott. Ez a hatalmas régió magában foglalta Egyiptomot, Mezopotámiát, a szomszédos erős Urartu királyságot (a mai Örmény-felföld területén) és a Levantét – a mai Szíria, Libanon és Izrael földjét.

Ahogy John Akwei kutató megjegyzi, a politeizmusból a monoteizmusba való átmenet fokozatos volt. Az ókori panteonokban az istenek hierarchiát alkottak. Az élen általában a legfőbb isten-atya állt (például Él), mellette pedig isteni hitvese.

Jan Assmann német egyiptológus és vallástörténész hangsúlyozza, hogy az ókori politeizmus egy jól felépített rendszer volt, ahol különböző istenségek feleltek a világ különböző területeiért: az égért, a tengerért, a háborúért, a termékenységért, a királyi hatalomért, a szülésért, a halálért.

Ebben a világban az izraelita Isten, Jahve, eredetileg a levantei panteon egyik istensége volt. Francesca Stavrakopoulou brit bibliakutató azt írta, hogy azokban a távoli, késő bronzkori és kora vaskori időkben Jahve egy olyan világban gyökerezett, ahol az isteneket egy nagy égi családként képzelték el.

Az idő múlásával Jahve fokozatosan magába olvasztotta más istenségek szerepeit. Nemcsak a férfi istenek funkcióit vette át (például Baálnak, a vihar urának a szerepét), hanem a Közel-Kelet hatalmas női istennőinek vonásait is. A szigorú monoteizmus, amely végleg elvetette a többi istent és az isteni hitveseket, a női, teremtő és anyai vonásokat az egyetlen ószövetségi Istenre ruházta át.

Jahve és az ő Aserája

Ennek a történetnek az egyik fő motívuma Asera (vagy Asirata) alakja. A kánaáni vallásban – a Kánaán földjét az izraeliták érkezése előtt benépesítő népek ősi hitében – ő volt a nagy anyaistennő, Él főisten hitvese. Mivel az ókori izraeliták tudatában Él és Jahve alakja idővel egybeolvadt, a népi vallásosságban Aserát kezdték Jahve hitveseként felfogni.

Sokáig úgy tartották, hogy a bibliai monoteizmus mindig is Izrael eredeti és egyetlen hite volt. Az archeológiai ásatások azonban megváltoztatták ezt a nézetet. 1975–1976-ban Zeev Meshel izraeli régész Kuntillet Ádzsrúd, egy i. e. 9–8. század fordulójáról származó ősi erődítmény romjait vizsgálta. Az ott talált cserépkorsókon a következő felirat olvasható: „Megáldalak benneteket a szamáriai Jahve és az ő Aserája nevében”. Valamivel később William Dever amerikai régész egy hasonló feliratot talált egy Hebron melletti júdeai temetkezési barlangban: „Legyen áldott Urijahu Jahve és az ő Aserája által; megmentette őt ellenségeitől”.

Tudományos vita bontakozott ki: mit is jelent pontosan az „Asera” szó? A hagyományos értelmezésben (például A. P. Lopuhin orosz bibliakutató 2Királyok 23:6-hoz fűzött kommentárjaiban) Aserát egy fából készült bálványoszlopként írták le. A nyelvészek is kételkedtek: az óhéber nyelvben a tulajdonnevekhez általában nem fűznek birtokos névmásokat, mint például az „ő”. Ezért sokan arra a következtetésre jutottak, hogy nem magáról az istennőről van szó, hanem annak szimbólumáról – egy szent fáról vagy oszlopról. Az Ószövetség sokszor említi ezt a tárgyat Jahve oltárai mellett.

A legújabb kutatások azonban más magyarázatot kínáltak. A 2023-ban publikált ókori amorita-akkád szövegek rámutattak, hogy az „Asera” (ʾšrth) szó végén található -h végződés talán nem az „ő” névmás, hanem a nőnem egy archaikus jelölője. Richard Hess kutató ezeket az adatokat Asirata/Asera nevének korábbi formáival hozza összefüggésbe, és úgy véli, hogy ezeket az alakokat jobb először egy istennő neveként, majd pedig egy kultikus tárgy neveként értelmezni. Sung Jin Park koreai bibliakutató is úgy gondolja, hogy a későbbi bibliai szerkesztők szándékosan torzíthatták el a nyelvtant, hogy elrejtsék az istennő imádatának nyomait.

Mindenesetre, amint azt William Dever és Susan Ackerman kutatók megjegyzik, még ha a feliratok egy faoszlopra utalnak is, az egyszerű nép számára a szimbólum és maga az istennő közötti határ elmosódott – Asera Jahvéval egyenrangú, önálló áldásforrásként jelent meg. Erre utalnak a Kuntillet Ádzsrúdi korsókon található rajzok is, amelyeken Jahve és Asera emberszerű alakjai láthatók.

A képet az Ugaritból – egy ókori szíriai kikötő- és városállamból – származó szövegek teszik teljessé, melynek ékírásos archívumai feltárták számunkra a kánaániak mítoszait. Az ugariti panteonban Asera az „Istenek Anyja” címet viselte, és kozmikus dajkaként írták le. A szövegek elmondják, hogy az újszülött istenségek az ő mellét szopják. Ez egy fontos párhuzam a későbbi bibliai képekhez, amelyek a tápláló és életet adó Istenről szólnak.

Asera kultuszát a Második Törvénykönyv 12. fejezete említi, ahol Jahve megparancsolja szentélyeinek lerombolását, hogy megőrizze a saját imádatának tisztaságát.

Júdea anyagi kultúrája is azt mutatja, hogy az ókori Jeruzsálem magánházaiban több ezer, hangsúlyos mellel ábrázolt női agyagfigura volt, amelyek az anyai védelemhez és a gyermekáldáshoz kapcsolódtak. Ezek házi talizmánok és a népi vallásosság részei voltak. A nők a hálószobájukban tartották őket, abban a hitben, hogy Asera segít teherbe esni, egészséges gyermeket szülni és szoptatni.

Asera neve negyvenszer szerepel a héber Bibliában, de a fordításokban jelentősen leredukálódott: például az angol fordításban Asera neve helyett a grove, „liget” szót használják, az orosz fordításokban [és a hagyományos magyar fordításokban is] pedig az „Astarté”, „oszlop”, „fa” vagy „bálvány” szavakat.

Asera kultusza hivatalos és államilag elismert volt. A Biblia megőrizte annak bizonyítékait, hogy szobra évtizedekig állt a jeruzsálemi főtemplomban. Például Manassé király hivatalosan is felállította ott a szimbólumát, úgy vélve, hogy ez egyáltalán nem mond ellent a hely szentségének:

„Még Asera kifaragott bálványképét is, amelyet ő csináltatott, abban a templomban helyezte el, amelyről ezt mondta az Úr Dávidnak és fiának, Salamonnak: Ebben a templomban és Jeruzsálemben, amelyet kiválasztottam Izráel valamennyi törzse közül, ide helyezem nevemet örökre.”

— 2Királyok 21:7, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Csak évszázadokkal később, az i. e. 7. századi reformok során nyilvánították bűnnek az istennő imádatát, és kezdték el elpusztítani az ábrázolásait.

Jósiás reformja és a „hallgatás Aseráról”

Ha a női isteni princípium ennyire népszerű volt, miért beszél a ránk maradt bibliai szöveg szinte kizárólag hímnemben Istenről? A történészek ezt Jósiás király vallási reformjával magyarázzák, amely az i. e. 7. század végén zajlott le.

A tudósok ezt a reformot gyakran „deuteronomikusnak” nevezik, mivel a Második Törvénykönyv (görögül – Deuteronomium) eszméire támaszkodott. A reform célja politikai és vallási volt: a hatalom és az istentisztelet központosítása a jeruzsálemi templomban, a helyi szentélyek elpusztításával. A reform támogatói, a papok és írnokok egy része nemcsak az istentiszteletet változtatták meg, hanem újra is értelmezték Izrael múltját. Ettől kezdve a szigorú monoteizmustól való bármilyen eltérést bálványimádásnak nyilvánítottak, és ezzel magyarázták a jövőbeli nemzeti csapásokat. Margaret Barker brit kutató ezt a reformot egyenesen egyfajta „hitehagyásnak” (aposztáziának) nevezte, amikor az Anyaistennő imádatának ősi hagyományát erőszakkal kiszorították a templomból.

Christian Frevel német teológus a „hallgatás Aseráról” kifejezést használja. Gondolata szerint a prófétai és szerkesztői körök szándékosan elhallgatták az istennőt, és nevét az ellenséges Baál istennel kapcsolták össze. Ezért lép fel Jeremiás próféta olyan hevesen az istennőt imádó nők ellen:

„A fiak fát szedegetnek, az apák tüzet gyújtanak, az asszonyok pedig tésztát gyúrnak, hogy áldozati lepényeket süssenek az Ég Királynőjének. Italáldozatot is mutatnak be más isteneknek, csakhogy bosszantsanak engem.”

— Jeremiás 7:18, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Jeremiás szövege rávilágít, hogy a női istenség kiszorítása nem zajlott le ellenállás nélkül. Így például a babiloniak által i. e. 586-ban lerombolt Jeruzsálemből Egyiptomba menekült júdeai nők vitába szálltak a prófétával, és kijelentették, hogy éppen az „Ég Királynőjének” – egy olyan istenségnek, amely magába olvasztotta Asera, Astarté és Istár vonásait – az imádatának elhagyása vezetett a katasztrófához:

„Az asszonyok pedig ezt mondták: Amikor jóillatú áldozatot mutatunk be az Ég Királynőjének, és italáldozatot is öntünk neki, vajon a férjünk tudta nélkül sütünk-e neki őt ábrázoló áldozati lepényeket, és öntünk-e neki italáldozatot?”

— Jeremiás 44:19, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Ez egy ritka bibliai bizonyítéka a hivatalos vallási irányvonallal szembeni nyílt női egyet nem értésnek. A. P. Lopuhin kommentárjában megjegyezte, hogy a júdeai nők nyilvánosan védték a kultuszt, és hangsúlyozták: a szertartásokat férjük beleegyezésével végezték.

Végül azonban a vallás deuteronomikus verziója vált normatívvá, és az Ószövetség végleges szövegében a hímneű Isten-megjelölések kerültek túlsúlyba.

Isten női képeinek nyelvezete

Még a szerkesztői javítások után is megőrizte az óhéber szöveg Isten női képeinek nyelvi nyomait. A héber szigorúan megkülönbözteti a hím- és a nőnemet, ezért az ilyen helyek különösen feltűnőek.

Az Él Saddaí név

Az egyik legismertebb példa az Él Saddaí isteni név. Általában „Mindenható Istenként” fordítják, ami azonnal egy szigorú uralkodó képét festi le.

David Biale amerikai történész azonban ezt a nevet az akkád šadû – „hegy” szóval hozza összefüggésbe, amely szerinte egy női mell jelentésű gyökből származik – valamint az óhéber šad, vagyis „mell” szóval. Kettes számban a šāḏayim jelentése „női mellek”. Ha ez az etimológia helytálló, e cím eredeti jelentése „Tápláló Isten”, „Anyai mellel rendelkező Isten”.

Az Él Saddaí név gyakran tűnik fel a Teremtés könyvében, éppen a születéssel és az utódok megáldásával kapcsolatos jelenetekben. A legszemléletesebb példa Jákob pátriárka áldása, aki a Mindenható (Saddaí) segítségét kívánja fiának, Józsefnek, költőien összekapcsolva az Ő nevét az „emlők és az anyaméh áldásaival”, szójátékot alkalmazva:

„…atyád Istene segítsen meg, a Mindenható (El Shaddai) áldjon meg az ég áldásaival onnan felülről, a mélyvizek áldásaival onnan alulról, az emlők és az anyaméh áldásaival (birḵōt šāḏayim wā-rāḥam)!”

— Teremtés 49:25, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája Itt Isten messze áll az absztrakt király és uralkodó képétől. Ő az, aki táplál és életet ad. A „Mindenható” fordításunk ezt a testi képet sokkal kevésbé észrevehetővé teszi.

Ugyanakkor Saddaí képe nem korlátozódik pusztán egy tápláló, gondoskodó funkcióra. A bibliai szöveg mesterien játszik a hangzásokkal, paradox módon összekapcsolva ezt a nevet a šōḏ – „pusztulás”, „erőszak” – és a day – „elegendőség” – gyökökkel. Ennek eredményeként az Él Saddaí névben két ellentétes elem ötvöződik: az életadó és a pusztító.

Ez a félelmetes aspektus világosan megmutatkozik Jóel prófétánál, amikor nemzeti katasztrófát jövendöl, a kəšōḏ miššadday („mint pusztulás Saddaítól”) fonetikus szójátékot használva:

„Jaj, micsoda nap! Közel van már az Úr napja, pusztulásként jön a Mindenhatótól.”

— Jóel 1:15, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

A kutatók egy része ebben a paradox kettősségben az ókori keleti női istenségek közvetlen visszhangját látja.

A Közel-Kelet nagy istennői, mint a mezopotámiai Istár vagy a kánaáni Anát, soha nem voltak pusztán szelíd anyák. Nemcsak a termékenységet, a szexualitást és a születést uralták, hanem a dühödt háborút, a vérontást és a vihart is. Ez a félelmetes, harcias anyai energia, amely képes volt életet adni, de dühödt módon el is venni azt, a bibliai Saddaí képének részévé válhatott.

Az együttérzés szókincse

A női testiség áthatja Isten irgalmának nyelvezetét is. Az óhéber raḥămîm – „irgalom”, „együttérzés” – szó a reḥem, vagyis „méh”, „anyaméh” gyökből származik. Amikor az Ószövetség Isten irgalmáról beszél, egy az anyaméhvel kapcsolatos szót használ. Jeremiás próféta ezt különösen szemléletesen adja vissza:

„Hát nem drága fiam nekem Efraim, nem a legkedvesebb gyermekem? Valahányszor csak fenyegetem, mindig újra rágondolok. Ezért háborog a bensőm (hāmû mēʿay lô; raḥēm ʾăraḥămennû), nagyon könyörülök rajta – így szól az Úr.”

— Jeremiás 31:20, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Az óhéber szövegben a „bensőm” (szó szerint szív/belső) helyén a raḥēm szó áll, amely szó szerint „zsigereket” vagy „anyaméhet” jelent. Más szóval, Isten együttérzését az anyai tapasztalaton keresztül írják le.

Isten Lelke (ruah)

A Biblia legelején, a Ter 1:2-ben Isten Lelke „lebeg” az őskáosz vizei felett:

„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke (rûaḥ) lebegett (mĕraḥep̱eṯ) a vizek fölött.”

— Teremtés 1:2, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

De az ősi rûaḥ – „lélek”, „lehelet”, „szél” – szó a héberben nőnemű, ami befolyásolja a hozzá kapcsolódó igék alakját. A „lebegett” (mĕraḥep̱eṯ) ige szintén nőnemű alakban áll. Nyelvtani szempontból ez azt jelenti, hogy a Lélek nőnemű alanyként lép fel, és a szó szerinti fordításban a mondat így hangzik: „A Lélek [ő/nőnem] lebegett a vizek fölött”.

Ez sajátos jelentésárnyalatot ad a Teremtés könyve kezdő sorainak, az Isteni jelenlétet már a világ teremtésének pillanatában is női aspektusában mutatva be.

Éppen ennek az igének a használata hangsúlyozza az Istenség anyai aspektusát egy madár metaforáján keresztül. A bibliai héberben ez a szó egy madár azon cselekvését is leírja, amikor melengeti a fészkét vagy védi az utódait, például a Második Törvénykönyv 32:11-ben:

„Mint a fészkén felrebbenő sas, mely fiókái fölött lebeg (mĕraḥep̱eṯ), kiterjesztett szárnyára veszi, és evezőtollain hordozza őket: az Úr maga vezette őt, nem volt vele idegen isten.”

— Második Törvénykönyv 32:11-12, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája E szövegek közötti kapcsolat lehetővé teszi a kutatók számára, hogy a teremtési folyamatot az élet káoszból való „kiköltésének” aktusaként értelmezzék. Az Anya-Lélek képe, aki úgy melengeti az ősvizeket, mint madár a fészkét, Istent mint teremtő és oltalmazó erőt mutatja be.

Később, amikor a Bibliát görögre és latinra fordították, ez a nyelvtani sajátosság eltűnt.

Költői és prófétai metaforák

Az ókori Közel-Kelet patriarchális berendezkedése és a templomi kultusz szigorú férfi hierarchiája nagymértékben meghatározta a vallás hivatalos nyelvezetét, ahol Istent Királyként, Úrként és Harcosként írták le. Ugyanakkor a legsúlyosabb nemzeti válságok – mint például Jeruzsálem lerombolása, a babiloni fogság és a nép pusztulásának fenyegetése – idején a hivatalos nyelvezet elégtelennek bizonyult.

Az isteni együttérzés, a feltétel nélküli szeretet és magának a gyötrelmes történelmi újjászületés folyamatának mélységét kifejezendő, a próféták és a zsoltárosok olyan költői metaforákat használtak, amelyek a női testi és társadalmi tapasztalatokon alapultak.

A vajúdás metaforája

A babiloni fogságot leíró szövegekben a történelmi megrázkódtatásokat egy új élet megjelenésének gyötrelmes folyamataként ábrázolják. Ézsaiás könyvének 42. fejezetében ez a kontraszt a lehető legélesebben fejeződik ki. A 13. versben Isten harcos képében jelenik meg, de a következő versben már egy vajúdó nő nyelvén beszél:

„Kivonul az Úr, mint egy hős, mint egy harcos, felébreszti haragját. Csatakiáltást hallat, ujjong, hősként ront ellenségeire. Csendben voltam sokáig, hallgattam, és türtőztettem magam. Most nyögök, mint a vajúdó asszony, lihegek és levegő után kapkodok (kay-yōlēḏâ ʾep̄ʿeh; ʾeššōm wə-ʾešʾap̄ yaḥad).”

— Ézsaiás 42:13-14, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája alapján

Patricia Tull bibliakutató rámutat, hogy itt Isten a vajúdás kínjainak képén keresztül írja le cselekedetét. Az új történelmi rend, vagyis a Babilonból való szabadulás, fájdalmas erőfeszítés révén születik meg. Ennek a metaforának az erejét az ortodox exegézis is elismeri. A. P. Lopuhin a „Magyarázatos Bibliában” (Tolkova Biblija) így kommentálja ezt az igeverset:

„Maga a kép, amellyel ezt a gondolatot kifejezik, egy szülő nőhöz való hasonlításból származik, aki sokáig némán tűri a szülés előtti fájdalmakat, de végül az utolsó pillanatban már nem bírja tovább türtőztetni magát, és hangos kiáltásokkal adja ki azokat.”

— Lopuhin Magyarázatos Bibliája

Egy harcos kiáltásának és egy vajúdó nő nehéz légzésének összekapcsolása egyazon szakaszban demonstrálja a bibliai Isten sokoldalúságát, aki magában egyesíti a zúzó erőt és az életadó szenvedést.

A vigasztaló anya képe

Az anyai metaforákhoz való fordulás elengedhetetlen volt a próféták számára ahhoz, hogy feldolgozzák a száműzöttek traumáját. Amikor a nép úgy érezte, Ura elhagyta és elfelejtette, Ézsaiás a legerősebb biológiai és érzelmi kötődéshez fordult – a szoptató anya csecsemője iránti ragaszkodásához. Egy földi király vagy apa elutasíthatja engedetlen alattvalóit, de az anya és Isten másképp cselekszik:

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!”

— Ézsaiás 49:15, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

És:

„Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket: Jeruzsálemben kaptok vigasztalást!”

— Ézsaiás 66:13, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Ezeket a sorokat kommentálva A. P. Lopuhin rámutat, hogy az anyai gondoskodás a földi szeretet legmagasabb formája. Éppen ehhez az abszolút, testileg meghatározott ragaszkodáshoz hasonlítja az Úr a hűséges néppel való kapcsolatát, garantálva a végső szakítás lehetetlenségét.

Isten mint bábaasszony

A Zsoltárok könyvében Isten bábaasszonyként jelenik meg – mint nő, aki levezeti a szülést. Az ókori világ körülményei között a gyermek születése a legnagyobb veszély pillanata volt, egyensúlyozás a halál mezsgyéjén. A bába volt a legfőbb megmentő figura ebben a pillanatban.

A zsoltáros, leírva a világban tapasztalt végletes sebezhetőségét és tehetetlenségét, erre a tényre utal:

„Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Születésemtől fogva rád vagyok utalva, anyám méhétől fogva te vagy Istenem.”

— Zsoltárok 22:10-11, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája L. Juliana Claassens bibliakutató ezt a képet „izmos szülészetnek” nevezi. Mivel az ókori Izraelben kizárólag nők voltak a bábák, az Isten, aki kiveszi a gyermeket az anyaméhből metaforája hangsúlyozza az Ő közvetlen jelenlétét az ember mellett a fizikai sebezhetőség pillanataiban. Isten saját kezével ment életet, akárcsak egy tapasztalt bábaasszony.

A dajka és a szoptatós dada képei

Hóseás könyvében különösen élesen mosódnak el a nemi határok. Ez a szöveg egy elképesztő teológiai paradoxont rejt magában: egyetlen könyvön belül Isten megcsalt féltékeny férjként, utódait védelmező dühös anyamedveként, valamint gyengéd anyaként vagy dajkaként jelenik meg, aki járni tanítja a gyermeket:

„Még gyermek volt Izráel, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam ki fiamat. <…> Pedig én tanítottam járni Efraimot, a karomon hordoztam őket, de ők nem tudták, hogy én gyógyítottam meg őket. Emberi kötelékkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint aki arcához emeli csecsemőjét; lehajoltam hozzá, és enni adtam neki.”

— Hóseás 11:1–4, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Itt a próféta megszemélyesít egy egész népet (Efraimnak nevezve azt), és egy értetlen kisgyermekként ábrázolja. Isten pedig a Népével való kapcsolatát a csecsemőgondozás végtelenül intim anyai metaforáján keresztül írja le.

Hasonló képek találhatók más könyvekben is. A Számok könyvében Mózes próféta, kimerülve a pusztai népvezetés terhétől, szemrehányással fordul Istenhez. Panaszában a terhesség, a szülés és a szoptatás metaforáit használja, egyenesen arra utalva, hogy éppen Isten az, aki anyai felelősséggel tartozik Izraelért, nem pedig ő:

„Vajon én fogantam-e meg mindezt a népet, vagy én szültem-e, hogy azt mondod nekem: Hordozd az öledben, ahogyan a dajka hordozza a csecsemőt, arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáiknak?!”

— Számok 11:12, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Ebben a szakaszban egy egész nép gondozásának hatalmas terhét egy szoptatós dada nehéz, mindennapi munkájával teszik egyenlővé. Mózes hangsúlyozza, hogy ez a szerep jogosan a Teremtőt illeti meg.

Az Isten iránti teljes bizalom hasonló, a csecsemő és a szoptatós anya közötti testi kapcsolaton keresztül kifejezett képe a Zsoltárok könyvében is jelen van:

„Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint az anyja tejéről leszoktatott gyermek. Mint a leszoktatott gyermek, olyan a lelkem.”

— Zsoltárok 131:2, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Mindennapi női munka

A szélsőséges helyzetek, mint például a szülés mellett a bibliai szövegek az isteni gondoskodást a rutinszerű, mindennapi női munkán keresztül konceptualizálják. Lauren Winner írónő és kutató felhívja a figyelmet arra, hogy Isten gyakran végez hagyományosan női házimunkát. Például varrónőként jelenik meg, aki ruhát készít Ádámnak és Évának:

„Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.”

— Teremtés 3:21, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Az Újszövetségben ez a hagyomány Jézus Krisztus példázataiban folytatódik. Isten Országának egyik legismertebb hasonlata a kovászról szóló példázat. Ebben az isteni jelenlétet és a világ átalakulását a mindennapi konyhai női munkához hasonlítják:

„Azután ismét szólt: Mihez hasonlítsam az Isten országát?

Hasonló a kovászhoz, amelyet fogott az asszony, és belekevert három mérő lisztbe, míg végül az egész megkelt.”

— Lukács 13:20-21, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Itt a világ szellemi megváltozásának láthatatlan folyamatát egy nő észrevétlen, de abszolút nélkülözhetetlen munkájához hasonlítják.

Figyelemre méltó részlet: a „három mérő liszt” (körülbelül 40 liter) hatalmas mennyiség, amely elegendő kenyér sütéséhez száz ember számára. Így a nő dagasztóteknőnél végzett házimunkája nagyszabású teológiai metaforává válik: ahogyan a nő táplál egy nagy családot vagy egy egész közösséget, Isten is titokban, de mindent átfogóan és elkerülhetetlenül táplálja és átalakítja az egész teremtést.

Az utódok agresszív védelme

Az Ószövetségben Isten női képei nemcsak a gyengédséghez kötődnek, hanem a rendkívüli düh és agresszió megnyilvánulásához is, amely az utódok védelmére irányul. Hóseás prófétánál Istent egy bocscsaitól megfosztott anyamedvéhez hasonlítják, aki kész széttépni azt, aki fenyegeti az utódait:

„Rájuk rontok, mint a bocsaitól megfosztott medve, feltépem a mellkasukat. Felfalom őket ott helyben, mint a nőstény oroszlán, mint a mezei vad, amely darabokra tépi őket.”

— Hóseás 13:8, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Ide tartozik a Második Törvénykönyv 32:11-ben említett anyasas képe és a madár képe is, amely abszolút biztonságot nyújt a fiókáknak a szárnyai alatt:

„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.”

— Zsoltárok 91:4, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája

Hohma és Szófia

Az egyik legkidolgozottabb női kép a bibliai hagyományban a Bölcsesség: óhéberül Hohma, görögül pedig Szófia. Mindkét szó nőnemű.

Az úgynevezett bölcsességirodalomban (Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve) a bölcsesség megszűnik egyszerűen egy absztrakt minőség vagy emberi tulajdonság lenni, és önálló nőalakba lép elő, Magának Istennek a beszélgetőtársa és kísérője lesz.

A Példabeszédek könyvének 8. fejezetében Hohma egyes szám első személyű monológot mond, kijelentve, hogy már a világ teremtése előtt létezett:

„Az Úr utja kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen. Az ősidőktől fogva fel voltam kenve, a kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még nem voltak mély vizek, amikor én már megszülettem, még nem voltak vízzel teli források. Mielőtt a hegyek leülepedtek volna, a halmok előtt születtem, amikor még nem alkotta meg a földet, a mezőket és a világ első porszemét. Ott voltam, amikor megszilárdította az eget, amikor kijelölte a látóhatárt a mélység színén; amikor megerősítette a felhőket odafent, amikor feltörtek a mélység forrásai; amikor határt szabott a tengernek, hogy a vizek át ne hágják parancsát, és amikor megvetette a föld alapjait: akkor én mellette voltam mint kézműves; gyönyörűsége voltam mindennap, és színe előtt játszottam mindenkor.”

— Példabeszédek 8:22-30, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája alapján

Később, a hellenisztikus korban ez a kép kolosszális fejlődésen ment keresztül. Az Alexandriában, görög nyelven íródott Salamon Bölcsessége, amelyet az ortodoxok és a katolikusok épületes jellege miatt bevesznek a Bibliába, a protestánsok pedig apokrifnek tartanak, a Szófia alakját immár kozmikus léptékkel ruházza fel. Ő már nem csupán egy segítő, hanem magának az Isteni lényegnek a közvetlen tükröződése:

„Mert ő az Isten hatalmának lehelete és a Mindenható dicsőségének tiszta kiáradása; ezért semmi sem férhet hozzá, ami beszennyezné. Mert ő az örök világosság visszfénye, Isten működésének tiszta tükre és az ő jóságának képmása.”

— Bölcsesség 7:25-26, Szent István Társulati Biblia alapján

Ebben a könyvben Szófia úgy jelenik meg, mint egy misztikus menyasszony, akit a bölcsességet kereső meg akar találni. Sok kutató úgy véli, hogy Szófia itt hatalmas isteni szubjektivitásként lép fel, valójában – az egyetlen Isten női aspektusaként, aki részt vesz a Világegyetem irányításában.

Ez az eszme mélyen gyökeret vert a későbbi vallási hagyományokban. A judaizmusban ez nőtte ki magát a Sechina (az Isteni jelenlét) kabbalisztikus tanításává, akit Isten Menyasszonyaként és kozmikus Anyaként kezdtek felfogni. A Kabbalában a Sechina osztozik népével a száműzetésben és együtt gyászol velük, az emberiség misztikus célja pedig Isten férfi princípiumának újraegyesülése Női hiposztázisával – a Sechinával.

Keresztény kontextusban a bibliai Szófia óriási hatást gyakorolt az orosz vallásfilozófiára a 19. század végén és a 20. század elején.

Vlagyimir Szolovjov filozófus ezt a képet rendszere központi elemévé tette – ez lett az „Örök Nőiesség” (vagy a Világlélek) koncepciója. Szolovjov számára Szófia nem egy elvont allegória volt; valóságos, élő szellemi lényként, magában Istenben lévő női princípiumként fogta fel. Még költői leírásokat is hátrahagyott saját misztikus tapasztalatairól, amikor találkozott Szófiával, aki látomásokban jelent meg neki.

Szolovjov eszméi egy egész filozófiai irányzatot, a szofiológiát hívták életre, amelyet Pavel Florenszkij és Szergij Bulgakov papok és gondolkodók fejlesztettek tovább. Bulgakov különösen úgy írt Szófiáról, mint Istennek a világról alkotott örökkévaló szándékáról, az Ő teremtő szeretetéről.

Bár a Moszkvai Patriarchátus 1935-ben hivatalosan elítélte Bulgakov szofiológiáját (veszélyes kísérletet látva benne egy „negyedik hiposztázis” bevezetésére a kereszténységbe), a Szófiáról szóló tanítás az ortodox gondolkodás történetének egyik legfényesebb lapja maradt, megmutatva, milyen messzire mehet a Női princípium értelmezése az Isteniben.

Összegzés

Az Ószövetséget nem lehet leredukálni Isten férfi képeinek egyetlen halmazára. Igen, a Teremtő patriarchális megnevezései, mint Harcos, Király és Úr, dominálnak benne. De mint láttuk, a bibliai szöveg sokkal összetettebben épül fel. A férfi képek mellett megmaradtak más, nem kevésbé fontos rétegek is: az Asera kultuszának történelmi emlékezete, az Él Saddaí paradox etimológiája, a Lélek (ruah) nyelvtani nőneme, a prófétai irodalom mély anyai metaforái és a Bölcsesség-Szófia önálló kozmikus alakja.

Éppen ezért fordulnak ma ezekhez a szövegekhez a feminista és queer teológia kutatói. A Biblia őszinte történelmi és filológiai olvasata önmagában lerombolja a túlságosan egyszerű patriarchális sémákat. Megmutatja, hogy az Isteni jelenlét nem fér bele egyetlen emberi nemi kategóriába sem.

A bibliai hagyomány sokkal több árnyalatot ismer az Isteniről való beszédben, mint ahogyan azt a későbbi egyszerűsített értelmezések gyakran feltételezik. Az Ószövetség Istene nemcsak egy szigorú mennyei uralkodó, hanem tápláló anya, bába és teremtő Bölcsesség is – egy olyan erő, amely meghaladja és egyesíti a nemekről alkotott minden elképzelésünket.