I. Péter szexualitása: feleségek, szeretők, férfiak és a Mensikovhoz fűződő viszony

I. Péter úgy vonult be a történelembe, mint reformátor, aki radikálisan megváltoztatta a régi rendet. Ugyanakkor a magánélete is összetett és ellentmondásos volt.

Péter korából sok forrás maradt fenn: levelek, naplók, emlékiratok és az udvarnál tartózkodó külföldiek feljegyzései. Ezekből kitűnik, hogy a cár férfiakkal való lehetséges kapcsolatairól szóló pletykák széles körben elterjedtek voltak. Sok történész azonban vagy megkerülte ezt a témát, vagy kategorikusan tagadta.

Ebben a cikkben először Péter életrajzának főbb tényeit és a nőkhöz – feleségekhez és szeretőkhöz – fűződő viszonyát elemezzük.

🏳️‍🌈 A második részben megvizsgáljuk az I. Péter férfiakkal való lehetséges kapcsolatairól szóló összes dokumentumot és pletykát: emlékiratokat, naplókat, leveleket és levéltári anyagokat.

Születés, gyermekkor és a személyiség kialakulása

Péter 1672. június 9-én született Moszkvában. Édesanyja, Natalja Kirillovna Nariskina Alekszej Mihajlovics cár második felesége volt; fia születésekor 21 éves volt. Péter gyermekkora, a többi cári gyermekhez hasonlóan, dajkák és szolgák felügyelete alatt telt.

Amikor Péter négyéves volt, meghalt az apja. A cár hirtelen megbetegedett és elhunyt. A trónra Alekszej Mihajlovics első házasságából született fia, Fjodor lépett. Ő súlyos beteg volt: a lábai folyamatosan megdagadtak.

Fjodor nem uralkodott sokáig, 1682-ben meghalt. Ezután az udvarban hatalmi harc kezdődött a Nariskinok (Péter anyai rokonsága) és a Miloszlavszkijok (a cár első feleségének rokonsága) között. Felmerült a trónutódlás kérdése: vagy Ivánnak, vagy Péternek kellett cárrá lennie. Iván, Péter idősebb féltestvére szintén gyenge egészségnek örvendett.

1682 májusában Moszkvában lázadás tört ki. A Miloszlavszkijok meggyőzték a sztreleceket (lövészeket), hogy a Nariskinok megölték Ivánt. A Kremlbe betörve a sztrelecek látták, hogy Iván él. Az erőszakot azonban már nem lehetett megállítani: vért követeltek, és több bojárt is meggyilkoltak, köztük Péterhez közel álló embereket. Ezt az eseményt Péter egy életre megjegyezte, és később bosszút állt érte.

A lázadás után mindkét testvért cárrá nyilvánították. Az ország irányítását idősebb nővérüknek, Szofjának adták át, aki régens lett, amíg ők nem tudtak önállóan uralkodni.

Péter gyenge oktatást kapott. Nevelői csak az írás-olvasás alapjait tanították meg neki, és egész életében hibásan írt. Kiskorától kezdve viszont lenyűgözték a mesterségek. Asztalos-, ács- és kovácsmesterséget tanult, ami egy orosz cár számára szinte elképzelhetetlen volt.

A leginkább a hadsereg és a tenger érdekelte. Preobrazsenszkoje faluban „potesnij” (játékos, szórakoztató) csatákat rendezett. Formálisan ezt játéknak tekintették, de a valóságban igazi puskákat és ágyúkat használtak, és minden, ami történt, teljesen komolynak tűnt.

A hajóépítés Oroszországban akkoriban nem volt rendszeres. Péter a tengerészettel kapcsolatos gyakorlati ismereteket külföldiektől szerezte meg, ezért egyre gyakrabban járt a Nyemeckaja szlobodába (Német negyedbe) – egy moszkvai negyedbe, ahol az európaiak éltek. Az elnevezés feltételes volt: akkoriban Oroszországban gyakran hívták „németnek” általában a külföldieket, nemcsak a német földről származókat.

1694-ben meghalt Péter édesanyja. Megszegte a hagyományt, és nem ment el a hivatalos temetésre. Fájdalmát egyedül élte meg, és később titokban siratta el a sírjánál. Jellemének ez a vonása már akkor is megmutatkozott: a rituálék megvetése mély, de rejtett érzésekkel párosult nála.

Uralkodás: röviden

Ha nem megyünk bele a részletekbe, Péter uralkodásának főbb mérföldkövei így sorolhatók fel.

Az 1697–1698-as „Nagy Követség” – Péter és kísérőinek nagy európai utazása. Ez lehetőséget adott számára, hogy megismerkedjen az európai technikával, hadsereggel, irányítási rendszerrel és életmóddal.

Ezt követte az Orosz Birodalom létrehozása, a katonai reformok és a Svédország elleni 1700–1721-es északi háború megnyerése. Ez a győzelem biztosította Oroszország számára a kijáratot a Balti-tengerhez. Ezután megkezdődött a keleti terjeszkedés, és sor került a Kaszpi-tengeri hadjáratra, amely után Oroszország még hangsúlyosabban lépett fel nagyhatalomként.

Péter szinte minden területen átalakította az országot. Reguláris hadsereget és flottát hozott létre, megváltoztatta az irányítási rendszert, befolyásolta az oktatást és a kultúrát. Ez a politika kemény döntéseket követelt, és rányomta bélyegét a jellemére is. A hatalom és a háború állandó nyomása kegyetlenné, gyanakvóvá és a kritikával szemben türelmetlenné tette.

Alapvető fontosságú volt az emberek kiválasztásához való hozzáállása is. Péter a képességeket értékelte, nem pedig a származást. Anyai ágú rokonsága részben megsemmisült a lázadás során; felesége rokonait figyelmen kívül hagyta; közeli gyermekkori barátai nem tartoztak a nagy arisztokráciához. Alatta közemberek, külföldiek és más vallásúak is a legmagasabb tisztségekbe emelkedhettek, ha hasznosnak és tehetségesnek tartotta őket.

I. Péter egyesítette magában a reformátort és a despotát, a régi rend lerombolóját és az új megalkotóját.

I. Péter külseje és jelleme

„Pjotr Alekszejevics cár magas termetű volt, inkább sovány, mint teltkarcsú; haja sűrű, rövid, sötét gesztenyebarna, szeme nagy, fekete, hosszú szempillákkal, szája szép formájú, de az alsó ajka kissé eltorzult, arckifejezése gyönyörű, első pillantásra tiszteletet parancsoló.”

— Filippo Balatri olasz énekes (1698)

„A cár nagyon magas termetű, arca nagyon szép, rendkívül karcsú. De a természet által neki adományozott összes kiemelkedő tulajdonság mellett kívánatos lenne, hogy az ízlése kevésbé legyen durva… Elmondta nekünk, hogy ő maga is dolgozik a hajók építésén, megmutatta a kezeit, és meg is tapogattatta a bőrkeményedéseket. […] Ami a fintorait [görcseit] illeti, rosszabbnak képzeltem el őket, mint amilyennek találtam, és nincs hatalmában megbirkózni néhánnyal közülük. Észrevehető az is, hogy nem tanították meg tisztán enni, de tetszett a természetessége és fesztelensége, úgy viselkedett, mintha otthon lenne.”

— Hannoveri Zsófia Sarolta brandenburgi választófejedelemné az I. Péterrel való találkozásról

„Reggel őfelsége nagyon korán kel, és nem egyszer találkoztam vele a legkoraibb órákban a rakparton, amint Mensikov herceghez, vagy az admirálisokhoz, vagy az Admiralitáshoz és a kötélverő udvarhoz tartott. Dél körül ebédel, mindegy hol és kinél, de a legszívesebben a minisztereknél, tábornokoknál vagy követeknél… Ebéd után, orosz szokás szerint vagy egy órát pihenve, a cár újra munkához lát, és csak késő éjjel tér nyugovóra. Kártyajátékot, vadászatot és hasonlókat nem kedvel, és egyetlen szórakozása, amivel élesen különbözik minden más uralkodótól, a vízen való hajózás.”

— a „Szentpétervár és Kronstadt leírása 1710-ben és 1711-ben” című brosúra ismeretlen szerzője

Első házasság: Jevdokija Lopuhina

Tizenhét éves korára Péternek meg kellett nősülnie – így döntött az édesanyja, Natalja Kirillovna cárné. Az akkori felfogás szerint a házasság a felnőttkorba lépést jelentette, és több önállóságot adott a fiatalembernek. Péter számára ez egy módja volt annak is, hogy gyengítse Szofja cárevna pozícióit, aki régensként ténylegesen a kezében tartotta az irányítást.

Péter felesége Jevdokija Lopuhina lett – előkelő és szép, de a régi moszkvai hagyományok szerint nevelt nő. Szellemében hamar idegenné vált számára. Kezdetben talán volt közöttük vonzalom, de körülbelül egy hónappal az esküvő után Péter elutazott a hajóihoz és a foglalatosságaihoz. A feleség engedelmessége és a régi rendhez való ragaszkodása unalmat és ingerültséget váltott ki belőle.

1690-ben fiuk született, Alekszej, de ez nem erősítette meg a családot. A Nagy Követségből visszatérve Péter, akit megihletett Európa, kolostorba kényszerítette Jevdokiját. Ezzel ténylegesen felbontotta a szövetségüket.

Kapcsolat szeretőjével, Anna Monsszal

A Német negyedben I. Péter megismerkedett Anna Monsszal, egy borkereskedő lányával. Hosszú időre ő lett a fő szerelmi kapcsolata. Anna vidám, éles eszű volt, szerette a táncot és a beszélgetést, és élesen különbözött a régi moszkvai hagyományok szerint nevelt Jevdokijától.

A cár egyre gyakrabban vendégeskedett a Mons házban. Jevdokija próbálta visszaszerezni a férjét, és megható leveleket írt neki.

„Légy üdvözölve, világosságom, sok évre. Kegyedet kérjük, kérlek uralkodóm, jöjj hozzánk késedelem nélkül. Én pedig anyuska kegyelméből élek. Feleséged, Dunyka mélyen meghajol [homlokát a földhöz veri].”

— Jevdokija Lopuhina I. Péterhez írt levelében

De ezek a levelek válasz nélkül maradtak. Péter már nem ragaszkodott a családhoz.

Anna Mons több mint tíz évig volt a cár szeretője. A szövegből ítélve neki ez a kapcsolat kevesebbet jelentett, mint Péternek. Idővel Annának új hódolója akadt – Georg-Johann von Kayserlingk porosz követ. Amikor Péter ezt megtudta, éktelen haragra ébredt, Annát pedig háziőrizetbe helyezték.

Péter találkozott Kayserlingkkel. A követ saját elmondása szerint a cár kijelentette, hogy „Mons kisasszonyt magának nevelte, azzal az őszinte szándékkal, hogy feleségül veszi, de mivel ő [Kayserlingk] elcsábította és megrontotta, így sem róla, sem a rokonairól hallani, sem tudni nem akar”.

Mensikov, Péter legközelebbi harcostársa hozzátette, hogy Mons „alantas, nyilvános nő, akivel ő maga is annyit paráználkodott, mint Kayserlingk”. Ezután Mensikov szolgái megverték a diplomatát, és ledobták a lépcsőn.

A botrány ellenére Kayserlingk mégis elérte a célját: 1711-ben összeházasodott Annával. De alig fél év múlva meghalt. Anna megpróbálta újra felépíteni az életét, de hamarosan ő is meghalt gümőkórban (tüdőbajban) – ahogy akkoriban a tuberkulózist hívták.

Nincs adat arról, hogy Anna Mons teherbe esett volna Pétertől.

Második házasság: I. Katalin

1711-ben, a Svédországgal vívott háború kellős közepén I. Péter bejelentette, hogy új felesége van – Katalin (Jekatyerina).

Péterig az uralkodók házasságon kívüli kapcsolatait Oroszországban eltűrték. De a cár hivatalos házassága egy nem a saját köréből származó nővel szinte elképzelhetetlennek számított. A cárt nemcsak uralkodónak tekintették, hanem egy szakrális figurának is, akit a helyességről és a rendről alkotott elképzelések öveztek. Ezért az egykori fogollyal kötött szövetség botrányosnak tűnt. Pétert ez nem állította meg.

Megkeresztelkedése előtt Katalint Mártának hívták. Livóniában született – azon a területen, amely ma jórészt Lettországhoz és Észtországhoz tartozik. Édesanyja egy nemes szeretője volt, de Márta hamarosan árva lett, és egy lelkész, egy evangélikus pap házába került.

1702-ben, Marienburg (a mai Alūksne Lettországban) ostroma során az oroszok fogságba ejtették Mártát. Először egy altiszthez, azaz alsóbb rangú parancsnokhoz került, majd Seremetyev hadvezérhez, később pedig Alekszandr Mensikovhoz. 1703-ban Péter meglátta őt Mensikov házában, és magához vette. A szövegből ítélve az a tény, hogy korábban Mensikov ágyasa volt, nem zavarta.

Az ortodox hit felvétele után Márta a Katalin (Jekatyerina) nevet kapta. Több gyermeket is szült Péternek, és fokozatosan különleges helyet foglalt el az életében. Katalin nem egyszerűen csak egy szerető volt: képes volt megnyugtatni a cárt dühkitörései során, és segített neki elviselni a súlyos görcsrohamokat.

1711-ben Péter minden különösebb felhajtás nélkül feleségül vette, 1724-ben pedig hivatalosan is megkoronázta. Így lett a volt „német cselédből” a leendő I. Katalin cárnő (imperatrica), az első nő az Orosz Birodalom élén.

Anna Monsszal ellentétben Katalin fizikailag teherbíró volt, és szinte lépésről lépésre követte Pétert – hadjáratokon, hajóavatásokon és katonai szemléken. A kortársak visszaemlékeztek arra, hogy gond nélkül tartotta a nehéz cári jogart, a hatalom jelképét, amely olyan masszív volt, hogy a szolgák is nehezen boldogultak vele.

Fennmaradt Péter 170 levele, amelyeket Katalinhoz írt. Melegen írt neki; a levelek kezdődhettek ilyen szavakkal is: „Katyenuska, barátom”.

„Istenért, gyertek mielőbb, de ha bármi okból nem lehettek itt hamar, írjátok meg, mert nem vagyok bánat nélkül a miatt, hogy sem nem hallak, sem nem látlak titeket.”

— I. Péter Katalinhoz írt levelében

Anna Mons kegyvesztettsége nem ártott a bátyja karrierjének. Willem Mons, aki szintén jóképű és megnyerő volt, karriert futott be az udvarnál, és I. Katalin legbizalmasabb embere lett. Kihasználva a cárnőhöz való közelségét, kenőpénzért segített másoknak bejutni hozzá. Ez hatással volt Péter döntéseire is: az az ember, aki ellenőrzi az uralkodónőhöz való hozzáférést, elkerülhetetlenül befolyásolja a kéréseket, a pletykákat és a körülötte lévő általános hangulatot is.

Ez a rendszer tovább is működhetett volna, ha nincs egy, az udvar számára veszélyes epizód: Willemet titkos viszony fűzte Katalinhoz.

A végkifejlet egy feljelentéssel kezdődött. 1724 novemberében Péter, aki már tudott Mons üzelmeiről, családi vacsorát rendezett. Az asztalnál ott ült Katalin és maga Willem. Egy ponton a cár megkérdezte, hány óra van. Katalin rápillantott az órájára – amely Péter ajándéka volt –, és azt válaszolta:

— Kilenc.

Péter szótlanul elvette az órát, átállította a mutatókat, és hidegen azt mondta:

— Téved. Éjfél. Mindenkinek ideje aludni.

A vendégek szétoszlottak. Néhány perccel később Monsot letartóztatták. A kihallgatások során mindent bevallott, még kínzás nélkül is. Formálisan azonban a vádiratban csak a vesztegetés szerepelt: Katalin nevét nem nevezték meg. Az ítélet egy volt – halálbüntetés.

A kivégzés napján Katalin nyugodtan viselkedett, de Campredon francia követ ezt jelentette Párizsnak:

„Bár az uralkodónő lehetőségeihez mérten titkolja a bánatát, de az rá van írva az arcára.”

— Campredon francia követ

Ezután Péter demonstratívan kegyetlenül cselekedett: megparancsolta, hogy a kivégzett fejét tegyék spirituszba, és állítsák ki Katalin lakosztályában. Ezt követően a kapcsolatuk érezhetően elhidegült. Péter a szeretőjével, egy előkelő moldáv családból származó nővel, Marija Kantemirrel töltötte az idejét, a feleségével pedig alig beszélt.

Csak 1725 januárjában, egy hónappal Péter halála előtt békültek ki a házastársak.

Később kialakult egy legenda, miszerint a haldokló Péter megpróbálta felírni az örökös nevét, de a keze elgyengült, és csak annyit tudott leírni: „Adjatok mindent…” – és nem fejezte be. Innentől kezdve a politika lett a döntő. Nagy szerepet játszott Mensikov: a kritikus pillanatban támogatta Katalint, és éppen ennek köszönhetően foglalhatta el a trónt.

Egyéb szeretők

I. Péter híres volt a rengeteg románcáról. Leibmedikusa, azaz az udvari személyes orvosa, Dr. Erskine egyszer ironikusan megjegyezte, hogy a cárban mintha a „bujaság démonainak egy egész légiója” élt volna – egy megállíthatatlan vonzalom a szerelmi kalandok iránt.

A Nagy Követség idején Péter többnyire kerülte a szórakozásokat. Kivételt London képezett, ahol rövid viszonyt folytatott Letitia Cross színésznővel. A románc hamar véget ért. Elutazása előtt Péter egy 500 font sterlinges „ajándékot” adott neki. Cross azt mondta, hogy nagyobb összegre számított, de Péter csak elmosolyodott: szerinte így is túl nagylelkűen fizetett.

„…az uralkodó időnként szeretett elbeszélgetni egy szépséggel, de csak legfeljebb fél óráig. Igaz, őfelsége szerette a női nemet, ám szenvedélyesen egyetlen nőhöz sem ragaszkodott, és a szerelmi lángot gyorsan eloltotta, mondván: »Egy katonának nem szabad elmerülnie a fényűzésben; a szolgálatot egy nő miatt elfelejteni megbocsáthatatlan. Egy szerető foglyának lenni rosszabb, mint háborús fogolynak lenni: az ellenségtől hamar jöhet a szabadulás, a nő béklyói azonban hosszan tartóak.« Azt használta, akivel találkozott és aki tetszett neki, de mindig a nő beleegyezésével és kényszerítés nélkül.”

— Andrej Nartov

Az akkori Európában az uralkodók románcain senki sem lepődött meg. A favoriták – az állandó udvari szeretők – az udvari élet megszokott részét képezték. Jellemző példa II. (Erős) Ágost lengyel király, akinek 354 házasságon kívüli gyermeket tulajdonítottak. A társadalom számára ez nem szégyenként, hanem az uralkodó erejének jeleként hatott: fiatal, energikus és képes meghódítani a nőket.

Oroszországban a hozzáállás nagyrészt hasonló volt. Péter vonzalmai nem váltottak ki nagy botrányt sem a nemesség, sem az egyház részéről. Mi több, a környezete gyakran átvette ugyanezt a viselkedési stílust. Például Ivan Trubeckoj herceg, amikor svéd fogságba esett, özvegyembernek adta ki magát, és szeretőt tartott.

Ugyanakkor maga Péter, a szöveg tanúsága szerint, időnként szégyellte a románcait, és nem szerette, ha viccelődnek rajtuk. 1716-ban Flemming szász miniszter leírta I. Péter és a dán király ebédjét. Bőséges ivászat után a dán uralkodó úgy döntött, hogy megugratja:

— De testvér, úgy hallottam, hogy neked is van szeretőd!

Péter nem vette a lapot, és élesen válaszolt:

— Testvér, az én favoritáim nem kerülnek sokba, a ti nyilvános nőitek viszont több ezer tallérba kerülnek, amit sokkal jobban is felhasználhatnátok.

Mensikov összegyűjtött egy csoport lányt az udvarban. Köztük volt Varvara, a felesége húga. Szerette volna őt közelebb hozni a cárhoz, hogy még jobban megerősítse a saját pozícióját Péter mellett. Varvarát a források szerint nem tartották szépségnek, de okos volt.

Egy külföldi, Villebois leírt egy jelenetet egy ebédnél. Elmondása szerint Péter azt mondta a lánynak: „nem hiszem, hogy bárki is megbabonázódna tőled, szegény Varja, túlságosan is csúnya vagy; de nem hagyom, hogy úgy halj meg, hogy nem tapasztaltad meg a szerelmet”. Majd e forrás állítása szerint a cár „ott helyben, mindenki szeme láttára ledöntötte őt a kanapéra, és beváltotta az ígéretét”.

I. Katalin nyugodtan viszonyult a férje kalandjaihoz. A szöveg szerint néha ő maga is válogatott neki szeretőket, mivel az ilyen kapcsolatokat jelentéktelen szórakozásnak tartotta, amelyek nem fenyegették a házasságukat. Az egyetlen nő, aki igazán nyugtalanította, Marija Kantemir hercegnő volt.

Marija előkelő családból származott. Apja, a moldvai-havasalföldi fejedelem (hospodár), Dmitrij Kantemir, a törököktől elszenvedett 1711-es vereség után Szentpétervárra költözött, és bekerült Péter környezetébe. 1722-ben kiderült, hogy Marija gyermeket vár a cártól. Ha fiú születik, az megváltoztathatta volna az udvari erőviszonyokat: Marija fejedelmi származású volt, és a nemesség számára megfelelőbb cárnőnek tűnhetett, mint Katalin. De elveszítette a gyermeket.

Büntetés a cár nőkkel folytatott szerelmi viszonyairól szóló beszédekért

Az egyszerű emberek gyakran elítélték a cár nőimádatát. A péteri korszakban azonban az uralkodóról szóló óvatlan szavak súlyos következményekkel járhattak számukra. A Preobrazsenszkij Prikaz – a politikai nyomozással, kihallgatásokkal és a „lázadási ügyekkel” foglalkozó intézmény – archívumaiban fennmaradtak az ilyen beszélgetésekről szóló anyagok.

1701-ben a volt pap, Nyikifor Plehanovszkij feljelentette Danyila Kuzmin parasztot. E feljelentés szerint Kuzmin olyan pletykákat terjesztett, miszerint Péter erőszakkal apácává nyíratta a feleségét, ő maga pedig „parázna” módon él német nőkkel, és még az utazásaira is magával viszi őket. Még súlyosabb volt egy másik vád: Kuzmin azt mesélte, hogy Voronyezsben meghalt egy lány a cár erőszakoskodása miatt. Az ügy sokáig elhúzódott, a kihallgatásokat kínzások kísérték. Végül Kuzmin a kínzókamrákban, azaz a vizsgálat alatti börtönben halt meg.

Körülbelül ugyanebben az időben a kurszki Avtomon Pusecsnyikov „illetlen beszéddel” vádolta meg rokonát, Mihail Bukrejevet. Bukrejev egy történetet mesélt el egy kereskedőnek arról, hogy a pestisjárvány idején hogyan szállásolták el nála Baltazar ezredest. Ő állítólag bevallotta, hogy a cár elcsábította a feleségét, és jutalmul két hordó vajat és két hordó mézet adott neki, majd ezredessé léptette elő.

A kihallgatáson Bukrejev már óvatosabban beszélt. Elismerte, hogy megemlítette Péter kapcsolatait a német nőkkel, de tagadta, hogy paráznasággal akarta volna vádolni a cárt. A vajat és a mézet valóban látta Baltazarnál, azonban az a szolgálatért kapott jutalommal magyarázta ezt. A bíróság Bukrejevet kancsukázásra (korbácsolásra), bélyegzésre és szibériai száműzetésre ítélte. A büntetést már nem élte meg.

Van még egy epizód. Egy bizonyos Dmitrij Iszajev elismerte, hogy megvitatta egy barátjával a cár magánéletét. Azt állította, hogy „a legfényesebb herceg [Mensikov] sem kapott mástól kegyet, mint attól, hogy a nagy uralkodó parázna módon él az ő feleségével és nővéreivel”, és hogy „ő a seregben volt, amikor az uralkodó svéd kutyája meghalt, és ő, az uralkodó, meg a legfényesebb herceg a feleségével elmentek azt a kutyát megnézni. És abban az időben a legfényesebb herceg felesége az uralkodóval és a legfényesebb herceggel egy ingben ment”. Hogy mivel végződött ez a vizsgálat, nem tudni.

Péter homoszexuális oldala

I. Péter a magánéletéről szóló források alapján nemcsak nőkkel, hanem férfiakkal is kapcsolatot tarthatott fenn.

Fontos rögtön tisztázni a hitelesség határát. Erre nincsenek közvetlen bizonyítékok: nem maradtak fenn magának Péternek a vallomásai, sem olyan dokumentumok, amelyekben nyíltan beszélne erről.

Ugyanakkor számos közvetett bizonyíték létezik: pletykák, elbeszélések, külföldiek feljegyzései, emlékiratok, naplók és büntetőügyek. Ezek az anyagok töredékesek, és gyakran harmadkézből származnak. Különösen igaz ez a külföldi forrásokra, ahol az orosz udvari életet gyakran kívülállóként, feltételezésekkel és politikailag színezett értékelésekkel írták le.

Péter nőkkel való kapcsolatait a források részletesen rögzítik: ismertek a feleségei, a szeretői, a románcai és a levelei. Ezért gyakran felmerül egy érv: ha Péter egyértelműen érdeklődött a nők iránt, akkor férfiakkal nem lehetett kapcsolata. A 18. század elején azonban ez a logika túlságosan leegyszerűsítő.

Abban a korban a szexualitást másképp értelmezték, mint ma. Akkoriban nem létezett a mai ember számára megszokott „homo-” és „hetero-” felosztás mint stabil identitás. Az emberek különféle kapcsolatokba léphettek. Sok példa ismert arra, hogy férfiaknak családjuk és gyermekeik voltak, de emellett azonos nemű kapcsolatokat is létesítettek. Ez függött a személyes szokásoktól, a körülményektől, a környezet normáitól és a nyilvánosságtól való félelem mértékétől.

A 18. század eleji orosz társadalom viszonyulása a homoszexualitáshoz

A Péter magánéletéről szóló pletykák ellenőrzésekor nemcsak magukat a beszámolókat kell figyelembe venni, hanem a kor kulturális hátterét is: mi számított akkor megengedettnek, mi bűnnek, mi illetlenségnek, és mi az államra leselkedő veszélynek.

A „szodomita bűn” a Péter előtti Ruszban nem volt hallatlan dolog. Külföldi utazók írtak róla, és az ortodox papok is figyelmeztették rá a nyájat. Az első Romanovok idején ez a jelenség szintén nem tűnt el, és Péter ifjúsága éppen ennek a korszaknak a végére esett.

Erről már írtunk:

Ezért, ha Péter valóban létesített is volna azonos nemű kapcsolatokat, az aligha váltott volna ki társadalmi robbanást. Ezt a viselkedést inkább illetlenségnek, bűnnek és a tisztesség megsértésének tekintették volna, különösen egy uralkodó esetében. Inkább arról volt szó, hogy ezt igyekeztek nem nyilvánosságra hozni, mintsem arról, hogy az akkori felfogás szerint ez lerombolta volna a társadalmat.

A Péterről szóló források kontextusa: emlékiratok, pletykák és anekdoták

Péter reformjai élesen megosztották a társadalmat. Egyesek hősnek és az új Oroszország építőjének látták, mások – a megszokott rend lerombolójának és a „régi hit” ellenségének. A változások ellenzői pletykákat terjesztettek, néha kifejezetten abszurdakat is. Ezek között voltak a cár homoszexuális kapcsolatairól szóló történetek is.

A pletykák mellett „anekdoták” is léteztek. A 18. században ez a szó gyakran nem a mai értelemben vett viccet jelentette, hanem egy rövid történetet egy esetről. Egy ilyen szöveg az emlékirat és az irodalmi jelenet között helyezkedett el: alapja lehetett egy valós epizód, de szinte mindig átment már az elbeszélésen, a kiszínezésen és a kitaláláson.

Ezért fontos megérteni, hogy ezek a történetek milyen szerzőkön alapulnak, és általában hogyan értékelik a beszámolóik megbízhatóságát.

Andrej Nartov. „Péter esztergályosának” hívják. Neki tulajdonítják az „Elbeszélések és anekdoták Nagy Péterről” című gyűjteményt. Van azonban egy olyan verzió, amely szerint ezt a szöveget nem Nartov írta, hanem a fia – 61 évvel Péter halála után. A történészek, köztük P. A. Krotov is, irodalmi kitalációnak tartják ezeket a szövegeket.

Jakob von Stählin. Német történész, aki 1735-ben, már Péter halála után érkezett Oroszországba. 1785-ben jelentette meg németül a „Valódi anekdoták Nagy Péterről” című művét. Stählin több mint 40 éven át gyűjtötte a cárról szóló történeteket, majd átdolgozta őket.

Kazimierz Waliszewski. Lengyel történész, aki sokat írt Péterről. Munkáit gyakran kritizálják: a szakértők nem tartják őket megbízható forrásnak, mivel gyakran találhatók bennük önkényes következtetések és kétes részletek.

Nyikita Villebois (François Guillemot de Villebois). Orosz szolgálatban álló francia kalandor. Neki tulajdonítják „Villebois, Nagy Péter kortársának feljegyzéseit”. A kutatók azonban hamisítványnak tartják ezt a szöveget. Párizsban fennmaradt egy kézirat a következő megjegyzéssel: „Anekdoták Oroszországról, nem Villebois a szerző”.

Friedrich von Bergholz. Német nemes, aki Péter idején Oroszországban élt. Részletes naplót vezetett, és rendszeresen rögzítette az eseményeket. Feljegyzéseit általában megbízhatónak tartják; ez az egyik legerősebb forrás a korszakról.

Borisz Kurakin. Péter harcostársa és Oroszország első állandó külföldi követe. Ő írta a „História Pjotr Alekszejevics cárról” című művet. Ez egy, a hatalom köreiből származó, a rendszert belülről ismerő ember tanúságtétele. Ezt a forrást általában megbízhatóbbnak tartják, mint a későbbi pletykagyűjteményeket.

Az igazság és a kitaláció közötti határ itt továbbra sem egyértelmű. Ezért hasznos egy egyszerű sémát észben tartani: Nartov szövegei valószínűleg későbbi irodalmi konstrukciót alkotnak; Stählin pletykákat gyűjtött és dolgozott fel; Waliszewski megbízhatatlan biztos támpontként; Villebois műve talán teljesen hamisítvány; Bergholznak és Kurakinnak általában jobban hisznek.

I. Péter és Mojszej Buzsenyinov őrmester

Péter ifjúkorában, bár már házas volt, egyre gyakrabban élt nem a palotában, hanem az udvari környezeten kívül, alacsonyabb származású emberek között. Fiatalemberek vették körül, akik nem a bojár és nem is az arisztokrata körökből származtak. Közülük különösen kitűnt Mojszej Buzsenyinov, a Novogyevicsij-kolostor szluzskájának fia. Szluzskának (szolgának) a kolostorban a gazdasági feladatokat ellátó személyt nevezték.

Borisz Kurakin herceg így írja le ezt az időszakot:

„Az egyszerű népből származó fiatal legények közül sokan kerültek őfelsége kegyeibe, különösen pedig Buzsenyinov és sokan mások, akik őfelsége körül voltak éjjel és nappal. […] És az említett Buzsenyinovnak házat építettek a Preobrazsenszkij ezred őrházánál, és ebben a házban őfelsége elkezdett éjszakázni, és ezzel kezdődött az első különválás Jevdokija cárnéval [a feleségével]. Csak nappal jött a palotába az édesanyjához, és időnként a palotában ebédelt, máskor meg ott, a Buzsenyinov-udvaron.”

— Borisz Kurakin herceg I. Péterről

Ebből születik az a feltételezés, hogy a Jevdokijával kötött házasság első komoly repedése már az Anna Monsszal történt eset előtt megjelent. Lehetséges, hogy az első különválás éppen Mojszej Buzsenyinovhoz köthető, akinek a házában az ifjú cár szívesebben éjszakázott, elkerülve a teherré vált házasságot. Ebben a kontextusban Mensikov későbbi, különösen közeli emberként való megjelenése is érthetőbbnek tűnik.

I. Péter és Pavel Jaguzsinszkij

A Mensikovval való közeledés után Péternek egy másik bizalmasa is akadt – Pavel Jaguzsinszkij, aki Litvániából származott, egy orgonista fiaként.

A cár mellé kerülése az udvari harcok része lehetett. Úgy tartják, hogy Jaguzsinszkijt Fjodor Golovin kancellár ajánlotta, hogy gyengítse Mensikov befolyását. A kancellár a külpolitika és az irányítás egyik fő vezetője volt, és egy ilyen szintű ember valóban képes volt a megfelelő embereket a cár közelébe juttatni.

Jaguzsinszkij karrierjének kezdete a legszerényebb volt. Moszkvában csizmát pucolt és más munkákkal keresett pénzt. Friedrich Christian Weber kortárs külföldi diplomata úgy írt róluk, hogy „az illemérzék megtiltja számára, hogy részletekbe bocsátkozzon róluk”. Más szóval, olyan munkára utalt, amelyet illetlennek vagy megalázónak tartott leírni. Ezután meredek emelkedés következett: Jaguzsinszkij Péter kedvence lett, és néhány év múlva a Szenátus főügyészi (generál-prokurori) posztját foglalta el.

Egy ilyen gyors karrier szinte mindig pletykákat szül. A rosszakarók azt mondták, hogy Jaguzsinszkij sikere nemcsak a képességeivel és a cárhoz való hűségével magyarázható, hanem a Péterhez fűződő túl közeli kapcsolatával is.

I. Péter homoerotikus furcsaságai

A források megőriztek egy sor epizódot, amelyeket a szöveg szerzője I. Péter homoerotikus furcsaságaihoz sorol.

Villebois azt írta, hogy Péter „hogy is mondjam, a szerelmi dühkitörések rohamainak volt alávetve, amelyek során nem tett különbséget a nemek között”.

Nartov azt állította, hogy Péter nem tudott egyedül aludni. Ha a felesége nem volt a közelben, az első útjába eső gyenscsikot (tisztiszolgát) hívta az ágyba. A gyenscsik egy tisztek vagy a cár mellett szolgáló katona volt. Nartov szerint Pétert éjszakai rohamok gyötörték, és gyakran úgy aludt el, hogy átölelte Prokofij Murzin tisztiszolgát, és a kezével a vállába kapaszkodott.

„Az uralkodónak időnként éjszaka valóban olyan görcsei voltak a testében, hogy lefektette magával Murzin tisztiszolgát, akinek a vállába kapaszkodva aludt el, amit én magam is láttam.”

— Andrej Nartov

Később Murzin karriert csinált, és az ezredesi rangig vitte.

Stählin egy másik epizódot is említ. Egy városon kívüli pihenés során Péter elmondása szerint megparancsolta a tisztiszolgának, hogy feküdjön a földre, és a fejét az ő hasára hajtotta. A szolgának eközben éhesnek kellett lennie: ha morgott a gyomra, Péter ingerült lett, és akár meg is üthette.

Más elbeszélések is vannak: Péter a leírások szerint nyíltan kimutatta vonzalmát a bizalmasai iránt – megölelte, megsimogatta a fejüket, és megcsókolta őket. Afanaszij Tatyiscsev tisztiszolga e beszámolók szerint egy nap alatt akár „száz csókot” is kaphatott tőle.

Bergholz naplójában feljegyezte, hogy az uralkodónak új kegyence van – az ifjú Vaszilij Pospelov. Pospelov a cári kórusban énekelt, és a hangja tetszett Péternek. Maga Péter is szeretett énekelni, és gyakran beállt a kórusba az énekesek mellé. Bergholz szerint Pospelov annyira a kedvére volt, hogy a cár szinte sosem vált meg tőle, elhalmozta őt a szeretetével, és a legmagasabb rangú méltóságokat is várakozásra kényszerítette, amíg ki nem beszélgette magát a kedvencével.

„Meglepő, hogy általában a nagy urak hogyan tudnak ragaszkodni mindenféle emberekhez. Ez az alacsony származású, a többi énekeshez hasonlóan nevelt, egyáltalán nem vonzó külsejű, és ahogy mindenből látszik, egyszerű, sőt ostoba ember – és mégis, az állam legelőkelőbb emberei is udvarolnak neki.”

— Friedrich Wilhelm von Bergholz Vaszilij Pospelovról és I. Péterről

Favoritok és a favorizmus

A favorizmus (kegyenc-rendszer) egy olyan rendszer, amelyben az uralkodóhoz közel álló személyek különleges helyzetet és kiváltságokat kapnak. A szó a francia nyelvből származik, gyökere pedig a latin favor – „kegy, jóindulat” – szóra vezethető vissza. Ebből erednek a „favorit” (kegyenc) és „favoritka” (kegyencnő) szavak, vagyis a „kedvenc”. Időnként a favoritok szerelmi partnerek is lettek, de nem feltétlenül: a favorit elsősorban az az ember, akiben az uralkodó megbízik, és akit kiemel.

A favorizmus nem pusztán a személyes szimpátia kifejeződése volt, hanem a hatalom mechanizmusa. A favoritok rangokat, kitüntetéseket, pénzt, földeket és a döntéshozatalhoz való hozzáférést kaptak. Lehettek barátok, harcostársak, vezetők, és néha intim partnerek is.

Péter udvarában különösen hárman tűntek ki: Romodanovszkij, Seremetyev és Mensikov. Az első kettőnek kivételes kiváltsága volt – bármikor, akár éjszaka is bemehettek a cárhoz. Péter hangsúlyozott tisztelettel viseltetett irántuk, és személyesen kísérte őket az ajtóig.

A 18. században a favorizmus Oroszországban elérte a csúcspontját. Az egyik legkiemelkedőbb kegyenc Alekszandr Danyilovics Mensikov lett, Péter legközelebbi harcostársa.

Alekszandr Danyilovics „az én szívem” Mensikov

Mensikov első említése a forrásokban 1698-ra datálható. Johann Korb osztrák diplomata „a legalsóbb néposztályból származó cári kegyencnek, Alekszaskának” nevezte. Származása ma is vitatott: az egyik verzió szerint valóban csak egy közember volt; a másik szerint – a nemes lengyel Menszik (Mężyk) családból származott.

Mensikov 1673-ban született, egy évvel I. Péter után. A kortársak magas, erős emberként írták le, akinek karakteres arcvonásai voltak. A legenda szerint fiatalkorában pirogot (orosz pitéket) árult, amíg fel nem figyelt rá Franz Lefort – az ifjú cár egyik legközelebbi embere, az udvar „európaija” és sok péteri kezdeményezés szervezője.

Az 1680-as évek végén Mensikov az udvarba került, és Péter tisztiszolgája (gyenscsik) lett. A cár melletti tisztiszolga – nem egyszerűen egy szolga, hanem egy olyan ember, aki folyamatosan a közelben van: segít a mindennapokban, kíséri, védi, személyes megbízásokat teljesít és részt vesz a lakomákon. Ezt a szerepet Mensikov a szöveg tanúsága szerint jól ellátta.

„[Mensikov] egész vagyonát a cár kegyének köszönheti, aki szereti őt, miközben az orosz nemesség irigységének és gyűlöletének tárgya, és nem tud velük szembeállítani mást, csak uralkodójának pártfogását.”

— A. de Lavie, francia tengerészeti konzul, Alekszandr Mensikovról

Az északi háború alatt Mensikov részt vett Nöteborg ostromában és Nyensánc bevételében. Ezek fontos erődök voltak a Néván és környékén, amelyekért a harc folyt Svédországgal a Balti-tengerre való kijutásért.

Katonai érdemeiért megkapta a Szentpétervári kormányzóság kormányzói posztját, és ténylegesen ő irányította az új főváros körüli régiót. Mensikov irányította Szentpétervár, Kronstadt, a hajógyárak és a gyárak építését. Rá bízták Péter fiának nevelését is.

„Általában véve ő [Péter] csak úgy tesz, mintha a törvényesség híve lenne, és amikor valami igazságtalanság történik, a hercegnek [Mensikovnak] csak magára kell vonnia az áldozatok gyűlöletét… A cárról pedig azt mondják, hogy ő maga jó, a hercegre viszont sok olyan ügyben hárul a felelősség, amelyben gyakran ártatlan…”

— Just Juel dán követ I. Péterről és Mensikovról

A poltavai csata után Mensikov befolyása drasztikusan megnőtt. E szöveg szerint az ő intézkedései akadályozták meg, hogy XII. Károly svéd király váratlanul lecsapjon az orosz táborra, és ez volt a győzelem egyik kulcsa. Poltava után Mensikov már nem csupán a cár melletti ember volt: ő vezette a Katonai Kollégiumot (a hadsereg fő irányító szervét), bekerült a Szenátusba, és egy sor legfelsőbb tisztséget töltött be.

„Mensikov törvénytelenségben fogant, édesanyja minden bűnben szülte őt, és gazemberségben fogja befejezni az életét.”

— I. Péter Alekszandr Mensikovról

Mensikovnak nemcsak a hatalom kellett mint eszköz. Mohón gyűjtötte a címeket, a pénzt és a kitüntetéseket. Oroszország legnagyobb sikkasztójának (kasszafosztójának) nevezték – olyasvalakinek, aki hatalmas méretekben lopott az államkincstárból.

Hangsúlyozottan fényűzően öltözködött: kaftánjai gyémántoktól ragyogtak, akár az európai uralkodóké. Nem szégyellt az elismerés szimbolikus jelekért sem könyörögni. Például Isaac Newtontól kicsikarta a Brit Akadémia tiszteletbeli akadémikusi címét, bár a kortársak szerint alig tudott írni.

Az 1720-as évekre befolyásban már csak Péter előzte meg. Ahol nem volt ott a cár, a döntéseket gyakran Mensikov hozta – vagy rajta keresztül hozták meg azokat.

„Mindenben, ami a tiszteletadásra és a haszonszerzésre vonatkozik, a valaha született legtelhetetlenebb lénynek mutatkozik.”

— Just Juel dán követ Alekszandr Mensikovról

1725. február 8-án Nagy Péter végrendelet nélkül meghalt. Mensikov gyorsan lépett, és segített I. Katalinnak elfoglalni a trónt. Katalin azonban gyakran betegeskedett, a nemesek körében pedig nőtt az elégedetlenség az alkalmi kegyenccel szemben, aki túl sok hatalmat összpontosított a kezében. Az ellenzék az ifjú II. Péter köré tömörült, és a megfelelő pillanatra várt.

1727 tavaszán Katalin meghalt. Mensikov elérte, hogy a trón II. Péterre szálljon, de egy feltételt szabott: az új császárnak feleségül kell vennie a lányát. Így is határoztak. Mensikov a saját palotájába költöztette az ifjú cárt, és elkezdett számára egy újat építeni. Ez egy demonstratív gesztus volt: az uralkodó nálam lakik, tehát én vagyok a főnök.

II. Péter azonban imádta a vadászatot és a természetjárást. Ott a környezete gyorsan elszakította a fiút Mensikovtól. Végül a cár elfordult egykori mentorától, és felbontotta az eljegyzést.

„Nekem magamnak is sok ellenségem van. Hogy elveszítsenek, mit meg nem tett volna Jevdokija cárné. Mivel nem gyanúsítanak engem! Hányszor lettem áldozata hálátlanoknak, akiknek a szerencséjét én alapoztam meg! Csak egy lépésre vagyok a szakadéktól… Az ő [Péter] fia megvet engem, a sztrelecek irtóznak tőlem. A pátriárka engem tart bukásának egyetlen okozójának; a papság fél tőlem és elátkoz; a bojárok gyűlölnek. Én vagyok a hibás. Ha elveszítünk egy csatát, ha a cárnak hiányzik a sereg vagy a pénz, mindenki azt mondja, én sugalltam neki, hogy a katonákat másra használja, a pénzt pedig magamra költöttem. Még Szentpétervár felépítésével is engem merészelnek vádolni. Irigyekkel, ellenségekkel vagyok körülvéve, és magam is csodálkozom majd, ha elkerülöm a száműzetést.”

— Alekszandr Danyilovics Mensikov

Ezután a Legfelsőbb Titkos Tanács megfosztotta Mensikovot rangjaitól, címeitől, vagyonától és hatalmától. Szibériába száműzték.

Útközben meghalt a felesége, Darja. 1728 karácsonyán, a tizennyolcadik születésnapján meghalt a lánya, Marija – az, akinek cárnővé kellett volna lennie.

1729 novemberében maga Mensikov is meghalt. Az örökfagy földjébe temették el, de később a folyópart beomlott, és a tavaszi áradás elsodorta a maradványokat. Később Anna Joannovna cárnő visszahívta a gyermekeit a száműzetésből.

Mensikov és I. Péter

Mensikov olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyeket Péter különösen értékelt egy „új” emberben a hatalom közelében. Okos, gyors, energikus, bátor, fizikailag erős volt, kemény az alárendeltjeivel, ugyanakkor jól ki tudott jönni az emberekkel. Nem volt haragtartó, és a „végtelenségig” tudott inni. Ilyen típusú ember kevés volt, és Péter sok mindent elnézett neki.

Péter valóban őszinte szimpátiát érzett Mensikov iránt. Együtt harcoltak és építkeztek, együtt vészelték át a nehéz hadjárati hétköznapokat. Mensikov folyamatosan ott volt a közelben: a csatatéren, a cári asztalnál és azokban a pillanatokban, amikor az államügyek eldőltek.

1703-ban ez a közelség szimbolikus megerősítést is kapott: egy napon mindketten megkapták Oroszország legmagasabb kitüntetését – a Szent András-rendet.

Éppen ez a közelség teremtette meg a talajt azokhoz a szóbeszédekhez, miszerint a kapcsolatuk túlmutathatott a megszokott barátságon és a szolgálaton.

Mensikov és I. Péter levelezése

Péter nagyon melegen fordult Mensikovhoz. Alekszaskának szólította – egy baráti gúnynévvel, bár ilyen gúnyneveket másoknak is adhatott.

Lényegesebb valami más: kifejezetten Mensikovnak írta azt, hogy „az én szívem” és „az én szívbéli fivérem és bajtársam”. A levelekben német formulák is előfordulnak: „mein Herzenskind!” („szívem gyermeke”), „mein bester Freund” („legjobb barátom”), „mein Bruder” („testvérem”).

Mensikov is szabadon válaszolt, a megszokott udvari talpnyalás nélkül. Összehasonlításképpen: Seremetyev tábornagy megalázkodva írta alá a nevét – „a te legalázatosabb rabszolgád”. Alekszaska azonban egyszerűen, bajtársiasan írt: „Az én kapitány uram, légy üdvözölve!” – és csak a saját nevét írta alá. A „kapitány” itt nem egy üres formalitás volt: Péter szeretett „katonásdit játszani”, és megkövetelte, hogy a rangja szerint szólítsák meg, még akkor is, amikor már cár volt.

Íme néhány levél Pétertől Mensikovhoz:

„Meyn hercz. [Az én szívem.]

Mi a te szavad szerint itt, hála Istennek, eleget mulattunk, nem hagyva ki egyetlen helyet sem. A várost a kijevi [metropolita] áldásával a bástyákkal és kapukkal együtt elneveztük, amiről e levélhez csatolva küldöm a tervrajzot. És az áldáskor az 1. [első kapunál] bort ittunk, a 2. szeket, a 3. rajnait, a 4. sört, az 5. mézsort, a kapunál rajnait, amiről majd bőségesebben beszámol e levél vivője. Minden jó; csak adná, adná, adná Isten, hogy örömben lássalak. Te magad tudod.

Az utolsó Voronyezsi kaput nagy örömmel fejeztük be, a jövőre gondolva.”

— I. Péter Alekszandr Mensikovhoz írt levele, 1703. február 3.

„Meyn lipste kamerat. [Szeretett bajtársam.]

Nagyon kérlek, hogy tizenöt-húsz a legjobb tüzérek közül küldessék el ezzel a küldönccel; amit, ismételve, kérek. Az itteni létemről nem akarok neked írni: adja Isten, hogy örömben lássalak.”

— I. Péter Alekszandr Mensikovhoz írt levele, 1704. július 7.

„Én már régen nálad lennék, csak a bűneim és a szerencsétlenségem miatt maradtam itt ilyenformán: épp azon a napon, amikor elindultam volna innen, elkapott a hidegrázás.

[…] részint a betegségtől, de még inkább a bánattól, hogy múlik az idő, valamint a tőled való elválás miatt. Ezért az Isten oltalmába ajánlunk, és maradok.

Adja, adja, adja az Úristen, hogy örömben lássalak. Kérlek, hajolj meg a nevemben barátaink és ismerőseink előtt.”

— I. Péter Alekszandr Mensikovhoz írt levele, 1705. május 8.

„Én ezelőtt írtam neked a bajomról, és hogy még fogok neked írni; amelyről most hírül adom, hogy az Isten jóságából múlóban van, és a jelek szerint jónak is mutatkozik; noha Isten tudja, milyen hamar hagy el. Mely betegségben nem kisebb a tőled való elválás gyötrelme, amit sokszor magamban tűrtem; de most már nem bírom tovább: légy szíves hozzám jönni minél hamarabb, hogy vidámabb legyek, amiről magad is ítélhetsz; hozd el az angol doktort is, és gyere ide kevesedmagaddal.”

— I. Péter Alekszandr Mensikovhoz írt levele, 1705. május 14.

Büntetés a cár férfiakkal folytatott szerelmi viszonyairól szóló beszédekért

Mensikov, egy alacsony sorból származó ember, aki gyorsan felemelkedett a hatalom csúcsára, elkerülhetetlenül a pletykák hősévé vált. Minél közelebb volt a cárhoz, annál szívesebben magyarázták a sikerét nem a szolgálatával és a képességeivel, hanem az uralkodóhoz fűződő személyes közelségével.

Ilyen beszélgetések a köznép körében is járták. Ez a bírósági ügyekből is látszik: az Orosz Állami Ősi Iratok Levéltárában (RGADA) fennmaradtak olyan dokumentumok, amelyekben a vádlottak az uralkodónak „természetellenes” hajlamokat tulajdonítottak.

1. A „Gavrila Romanov vendégről” szóló ügy (RGADA. 6. alap. 1. op. 10. d.).

1698-ban Gavrila Romanov kereskedőt a cár „gyalázásával”, vagyis az uralkodóra tett sértő szavakkal vádolták meg. Tanúként Fagyejka Zolotarjov lépett fel. Ő arról vallott, hogy a vajhagyó heteken (Szirnaja nyegyelja), vagyis a maszlenyicakor, amikor Romanov nála vendégeskedett, azt mondta:

— Alekszaska Mensikov felé olyan az Uralkodó kegye, mint senki más felé.

Zolotarjov megpróbálta ezt a kegyet „jóindulatúan” értelmezni – mint Isten segítségét és Mensikov imáinak gyümölcsét. De elmondása szerint Romanov másként és sokkal veszélyesebben válaszolt:

— Itt Isten nem is volt jelen, az ördög hozta össze őt [Pétert] vele, parázna módon él vele, és úgy tartja az ágyában, mint valami asszonyt (zsonka).

A kihallgatáson Romanov mindent tagadott. Azt állította, hogy Zolotarjov egy régi adósság miatt rágalmazta meg: a hitelező állítólag kérleléssel és fenyegetéssel is próbálta visszaszerezni a pénzt.

Megpróbálva megmenekülni, Romanov úgy döntött, hogy magát Mensikovot vesztegeti meg, és elküldte hozzá az unokáját és a szolgáját egy kis hordó pénzzel. Mensikov házában azonban magával a cárral találkoztak. A küldötteket letartóztatták.

Az újabb kihallgatáson Romanov kijelentette, hogy súlyos beteg, már meggyónt, és otthon szeretne meghalni, nem pedig a börtönben. Hamarosan valóban meg is halt, és a nyomozást lezárták.

Ez az epizód még ezzel a végkifejlettel is fontos. Megmutatja, hogy Péter és Mensikov szokatlan közelségéről már léteztek szóbeszédek, és ezek annyira komolyak voltak, hogy politikai nyomozás tárgyává váltak.

2. A „Vologdai börtönben ülők feljelentései nyomán” indult ügy (RGADA. 371. alap. 2. op., 4. rész. 734. cikkely).

1703-ban Vologdában két rab azzal vádolta meg a száműzött Ivan Rokotov katonát, hogy veszélyes szavakat mondott a cárról, vagyis politikai bűncselekményt követett el. A feljelentés lényege a következő volt: néhány évvel korábban a börtönben Rokotov állítólag egy másik száműzött, Nyikita Szeliversztov szavait mesélte tovább. Ő a feljelentők verziója szerint Mihajla Feoktyisztov kapitánynál szolgált.

Elmondásuk szerint Rokotov azt adta tovább, hogy Szeliversztov a következőket mondta a cárról:

— Milyen cár ő, ő nem cár, csak egy imposztor (szamozvanec), és Alekszaska Mensikovval parázna módon él, ezért is kedveli őt.

Szeliversztov a vád hallatán tagadta azt. Sőt, kijelentette, hogy ezen szavak eredeti forrása – maga a feljelentő. Állítólag ő maga látta mindezt személyesen az azovi hadjárat során:

— … ő őrségben állt az ő, az Uralkodó sátoránál, és ő, az Uralkodó, csak egy ingben járva, őt, Alekszandrt [Mensikovot] megcsókolja, és miután megcsókolta, le is fekszik vele aludni.

Ezután az ügy a kínzásokig is eljutott. A nyomozók kétszer is megkínozták Szeliversztovot, de ő kitartott az állítása mellett: a feljelentés csak bosszú volt régi börtönbeli konfliktusokért. Hogy mivel végződött az ügy, ezekből az anyagokból nem derül ki.

A „szodómia” büntetésének bevezetése a hadseregben I. Péter idején

Első pillantásra paradoxnak tűnhet: Péter idején pletykák keringenek a férfiakkal való közelségéről, és ugyanakkor az ő idejében jelennek meg az első állami büntetések a „szodómiáért”. De a logika itt nagyon is gyakorlatias volt.

Péter az európai minta alapján építette fel a hadsereget, és azokat a normákat ültette át Oroszországba, amelyeket Európában látott. Számos európai országban már léteztek törvények az azonos nemű kapcsolatok ellen. Ugyanezen logika mentén ezeknek a normáknak Oroszországban is meg kellett jelenniük. Kezdetben csak a katonaságra vonatkoztak, mert a hadsereg volt a péteri reformok fő terepe.

E parancs végrehajtásával Mensikovot bízták meg. 1706-ban kiadta a „Rövid cikkelyeket” (Kratkij artyikul) – egy rövid katonai szabályzatot és büntető kódexet. Ebben állapítottak meg először büntetést a „természetellenes paráználkodásért”. Férfiszerelemért vagy a gyermekek megrontásáért máglyán való elégetés járt, de tényleges kivégzésekre nem került sor. Körülbelül tíz évvel később a büntetést enyhítették: az 1716-os Katonai Szabályzatban a halálbüntetést testi fenyítésre változtatták.

Bővebben erről – egy külön cikkben:

Péter halálának okai: szifilisz vagy valami más?

Élete utolsó éveiben Péter egészségi állapota sok találgatásra adott okot. 1721-ben Johann Lefort lengyel követ ezt írta:

„A Cár egészsége napról napra egyre rosszabb és rosszabb, a légszomj nagyon aggasztja. Úgy vélik, hogy van egy belső tályogja, ami időről időre kifakad, és azt hallottam, hogy a legutóbbi torokfájása is a tályogból folyó váladék miatt volt; azonkívül egyáltalán nem kíméli magát.”

— Johann Lefort lengyel követ, I. Péter egészségéről (1721)

Az udvaroncok megjegyeztek egy egybeesést is, ami további pletykákhoz vezetett: az egyik apród egyszerre betegedett meg a cárral. Bár az apródot nem tartották különösebben jóképűnek, ez is okot adott a lehetséges kapcsolattal kapcsolatos találgatásokra.

A szifiliszről szóló verzió még a 18. században merült fel. Akkoriban azonban az orvosok rosszul tudták megkülönböztetni a szifiliszt és a gonorrhoeát: mindkét betegséget ugyanazokkal a szavakkal és hasonló tünetekkel írhatták le. A cár boncolásának hivatalos jegyzőkönyve nem maradt fenn.

1970-ben a Központi Bőr- és Nemikórtani Intézet szakemberei megvizsgálták az elérhető anyagokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a halál oka uroszepszis volt. Ez egy súlyos fertőzés, amely a húgyutak elzáródásával jár: az elzáródás miatt fokozódik a gyulladás, és akut veseelégtelenség alakul ki. A leírások alapján Péter erős fájdalmaktól és súlyos vizelési zavaroktól szenvedett; a betegség gyorsan előrehaladt és halálosnak bizonyult.

Péter ugyanakkor nagyon is tisztában volt a nemi betegségek veszélyeivel. A parancsára létrehozott kórházakban külön kórtermeket nyitottak a fertőzött katonák számára. Uralkodása alatt Oroszországban 10 nagyobb kórházat és több mint 500 tábori lazarettet nyitottak.

Befejezés

I. Péter alakját gyakran próbálják kiegészíteni a magánéletéről szóló új verziókkal. Biztos következtetéseket azonban nem lehet feltételezésekre építeni. A történeti kutatás óvatosságot és a tények ellenőrzését követeli meg: nem önmagukban a hatásos hipotézisek a fontosak, hanem a források józan értékelésének képessége, és az, hogy csak megerősített adatokra támaszkodjunk.

A történelmi megközelítés erőssége abban rejlik, hogy megtanít kételkedni, és nem tünteti fel a feltételezéseket igazságként.

Valószínűleg a teljes igazság I. Péter magánéletéről sosem fog kiderülni. Rengeteg pletyka és célozgatás veszi körül, de lehetséges biszexualitására nincsenek közvetlen bizonyítékok. Azok a közvetett jelek, amelyekre néha hivatkoznak, töredékesek és többféle magyarázatot is megengednek, ezért egyértelműen nem lehet őket értelmezni.

Az is furcsa lenne, ha teljesen figyelmen kívül hagynánk ezeket a célozgatásokat, és azt állítanánk, hogy nincs mit megvitatni. Ez a másik végletet hozza létre: vagy minden verziót elfogadunk kellő megalapozottság nélkül, vagy az egészet egy az egyben tagadjuk. Egyik álláspont sem megbízható.

A végkövetkeztetés a következőképpen fogalmazható meg: I. Péter lehetett biszexuális, de lehet, hogy nem. A rendelkezésre álló adatok alapján a legkorrektebb azt mondani, hogy ez a verzió lehetséges, de nem bizonyított. Ezért itt fontos, hogy ne nyilvánítsuk megalapozott ténynek, de a kérdés feltevését se tiltsuk be, amíg azt körültekintően és a forrásokra támaszkodva vitatják meg.

Befejezésül álljon itt három vélemény Péterről: egy negatív, egy semleges és egy dicsérő:

„A dühöngő, részeg, szifilisztől elrohadt vadállat negyedszázadon át pusztítja az embereket, kivégeztet, éget, élve ásat el, bezáratja a feleségét, paráználkodik, férfiszerelemben él, részegeskedik, maga szórakozásból fejeket vág le, káromkodik, egy férfi nemiszerveket formázó tajtékpipákból készült kereszt-utánzattal és egy vodkásládával mint Evangélium-utánzattal kocsikázik, hogy dicsőítse Krisztust, vagyis gúnyt űz a hitből, megkoronázza a szajháját és a szeretőjét, romba dönti Oroszországot, kivégezteti a fiát és meghal szifiliszben, és nemcsak hogy nem emlékeznek meg a gaztetteiről, de a mai napig nem szűnnek meg magasztalni e szörnyeteg erényeit, és se szeri, se száma a neki emelt mindenféle emlékműveknek.”

— Lev Nyikolajevics Tolsztoj I. Péterről

„A barbár, aki civilizálta az ő Oroszországát; ő, aki városokat épített, de maga nem akart bennük élni; ő, aki kancsukával verette a feleségét, de széles szabadságot adott a nőknek – az élete nagyszerű, gazdag és hasznos volt a társadalmi téren, a magánéletben pedig olyan, amilyen sikeredett.”

— August Strindberg I. Péterről

„Kihez hasonlítsam a Nagy Uralkodót? Látom az ókorban és az új időkben is azokat az Uralkodókat, akiket nagynak neveznek. És igaz, másokhoz képest nagyok. Péterhez képest azonban kicsik. … Kihez is hasonlítsam Hősünket? Gyakran elmélkedtem azon, milyen is Az, aki mindenható intésével irányítja az eget, a földet és a tengert: fúj az Ő lelke – és folynak a vizek, megérinti a hegyeket – és füstölögnek.”

„Ő isten, ő a te istened volt, Oroszország!”

— Mihail Lomonoszov I. Péterről