Alekszandr Golicin: egy homoszexuális az Orosz Birodalom egyházi és oktatási élén I. Sándor idején

Alekszandr Nyikolajevics Golicin az I. Sándor-kor egyik legbefolyásosabb és legellentmondásosabb alakja. I. Sándor orosz császár legközelebbi barátja és bizalmasa, aki világi szabadgondolkodóból a Szinódus nagyhatalmú főügyésze (ober-prokurorja) és vallásügyi miniszter lett, s aki meghonosította a miszticizmust Oroszországban.

A történelembe reformátorként és a Biblia Társulat pártfogójaként vonult be, valamint olyan emberként, akinek homoszexualitása a fővárosi pletykák kedvenc témájává és politikai intrikák eszközévé vált.

Gyermekkor és barátság a leendő császárral

Alekszandr Nyikolajevics Golicin 1773. december 8-án született Moszkvában. Édesapja, Nyikolaj Szergejevics Golicin herceg, gárdakapitány, annak idején elszenvedte Biron (Anna Joannovna császárnő kegyence) üldöztetését, és száműzetésben élt Jaroszlavlban. Két héttel fia születése után halt meg (Alekszandr a harmadik házasságából – Alekszandra Alekszandrovna Hitrovóval – származó gyermeke volt), éppen csak annyi ideje maradt, hogy megáldja a csecsemőt egy családi ereklyével – egy ereklyéket tartalmazó aranykereszttel. Ezt a keresztet Natalja Kirillovna Nariskina cárné adományozta ősüknek, Borisz Alekszejevics Golicinnak az ifjú I. Péter cár megmentéséért az 1682-es sztreleclázadás idején. Az ereklye egész életében végigkísérte Alekszandr Nyikolajevicset.

Golicin anyja hamarosan újra férjhez ment, és hidegen bánt az első házasságából származó fiával. A herceg visszaemlékezései szerint a szülői házban „nagy félelemben tartották”. Édesanyja egy német dajkára bízta a kisfiút, aki kíméletlenül verte, és hogy senki ne sejtsen meg semmit a verésből, „a verés előtt nedves ruhával borította be a testét”. Anyja sorsához egy misztikus családi legenda is fűződött: Csegodajev herceg egyszer megjósolta neki, hogy kétszer megy hozzá özvegyemberhez, ő maga is özvegy marad, első házasságából származó fia pedig az államhatalom legmagasabb csúcsaira emelkedik. A jóslat pontosan beteljesedett.

Az akkori szokásoknak megfelelően Golicint már csecsemőkorában őrmesterként beírták az elit Preobrazsenszkij gárdaezredbe. 13 éves koráig otthon tanult, előnyben részesítve a történelmet, valamint a francia és az olasz nyelvet. A leendő miniszter sorsában döntő szerepet játszott a család pártfogója — II. Katalin kedvenc komornája, Marija Szavvisna Perekuszihina. Ahogy Ilarion Alekszejevics Csisztovics történész megjegyezte, meglátta a fiút és megszerette: „Golicin apró, vidám, aranyos, eszes kisfiú volt, akit csodálatos mimikával áldott meg a sors, és azzal a művészettel, hogy minden nemű és korú ember hangját, járását és modorát utánozni tudta.”

Pártfogásának és a császárnő személyes rendeletének köszönhetően a fiút 1783-ban felvették a Pázskadétok Hadtestébe. Ez a fiatal nemesek számára fenntartott katonai tanintézmény udvari és katonai szolgálatra készítette fel őket, és a katalini udvarral együtt Golicinban kialakította a példaképnek számító udvaronc tulajdonságait: az éles eszt, a társasági társalgás művészetét és az utánzás kivételes tehetségét. Emlékiratírók felidézték fenomenális képességét mások modorának kigúnyolására: a szomszéd szobából a hangját meg sem lehetett különböztetni a parodizált személyétől. Ezt a szociális mimikrit szívesen használta ugratásokra is. A kortársak egy bátor csínyt is tulajdonítottak neki: egyszer egy fogadásból meghúzta I. Pál copfját, és azzal védekezett, hogy ferdén állt.

Tanulmányai során a pázs nem kerülhette el a nagyhercegek mentorainak – a svájci felvilágosító Frédéric-César de La Harpe-nak és Andrej Afanaszjevics Szamborszkij főpap-hitoktatónak – a hatását sem. Utóbbi liberális és ökumenikus nézeteiről volt ismert, növendékeit angol nyelvre tanította, és franciául levelezett velük a hitről.

Az ifjú Golicin még megélte II. Katalin fényes korszakát. Fennmaradt egy történelmi anekdota: Alekszandr Vasziljevics Szuvorov hadvezért meghívták a császárnőhöz ebédre karácsony estéjén, de nem volt hajlandó enni, mivel az előírások szerint „az első csillagig” böjtölt. A császárnő magához hívta a pázst, hozatott egy gyémánt rendcsillaggal teli tokot, és átadta Szuvorovnak azzal, hogy most már részt vehet az étkezésben. Ez a pázs Golicin volt.

Hétvégente és ünnepeken Golicint a Téli Palotába vitték, hogy a kiskorú Alekszandr és Konsztantyin Pavlovics nagyhercegekkel játsszon. Az udvar zárt, homoszociális közegében kialakult barátság a leendő I. Sándor császárral egy életre szólt. Alekszandr Pavlovics, aki zárkózott és gyanakvó ember volt, abszolút bizalommal viseltetett Golicin iránt. 1806-ban, amikor a császár a stressz hatására kezdett megsüketülni, Golicin titokban vele együtt tanulta a siketnémák jelnyelvét, hogy jelekkel is tudjon kommunikálni az uralkodóval.

A történelmi irodalomban a herceget időnként összetévesztik unokatestvérével és teljes névrokonával – a Casa rara („ritka kincs”) gúnynéven ismert moszkvai Alekszandr Nyikolajevics Golicin herceggel –, aki arról vált híressé, hogy kártyán elvesztette a feleségét, Marija Grigorjevna Vjazemszkaját Lev Kirillovics Razumovszkij gróffal szemben. Ez két különböző személy.

Korai karrier és az uralkodó bizalmasa

Golicin karrierje gyorsan ívelt felfelé: 1791-ben kamara-pázs lett, 1794-ben pedig a Preobrazsenszkij ezred hadnagya. Mivel nem érzett hajlandóságot a katonai szolgálat iránt, elérte, hogy áthelyezzék a civil szférába, és kamarás lett. Ugyanezekben az években az ifjú Alekszandr számára confidant des amours (szerelmi intrikák bizalmasa) lett, ami még jobban megerősítette barátságukat.

1796–98-ban Golicin egy szokatlan feladatot látott el az udvarnál: a tiszteletbeli foglyot, a perzsa herceg Murtaza Qoli Khant kísérte. A herceg halála után Golicin szőnyegeket és ezüstfegyvereket örökölt tőle, s ezzel a társaságban a „perzsa ügyek szakértőjének” hírnevére tett szert. Ezek a készségek jól jöttek 1807-ben: a francia-perzsa finkenstein-i szerződés aláírása után a háborúval elfoglalt I. Sándor éppen Golicint bízta meg a perzsa ügyekkel.

I. Pál 1797-es koronázásakor Golicin megkapta a magas kamarási (kamerger) udvari rangot. A trónörököshöz fűződő közelsége miatt karrierje egyenetlenül alakult. 1798 végén Moszkvába száműzték „illetlen viselkedés” miatt (esetleg az éles nyelve által megbántott irigyek intrikái miatt), de hamarosan visszatérhetett, és a Jeruzsálemi Szent János-rend lovagja lett. Két moszkvai száműzetése alatt a herceg visszavonultan élt, sokat olvasott, kapcsolatot tartott fenn a híres könyvgyűjtő Dmitrij Petrovics Buturlinnal és Platon (Levsin) metropolitával, ami korai szellemi útkereséséről tanúskodik.

I. Sándor trónra lépése után végleg a fővárosba költözött. A császár legfőbb bizalmasaként Golicin ideális udvaroncnak bizonyult. A fiatal cár legközelebbi munkatársaiból álló Titkos Bizottság liberálisaival ellentétben ő nem fárasztotta az uralkodót reformtervezetekkel, tiszteletteljesen várva a parancsokat. A bizottság tagjaitól a Monarchique („Monarchista”) ironikus gúnynevet kapta, mivel Golicin az önkényuralom híve volt, és a liberális eszméket „merő ostobaságnak és a szellem pusztulásának” tartotta.

I. Sándor szívesen használta Golicint arra, hogy elutasításokat továbbítson a méltóságoknak, elkerülve ezáltal a személyes konfliktusokat, a herceg pedig örömmel játszotta ezt a politikai játékot. 1801-ben éppen Golicin beszélte le a cár egykori mentorát, a „jakobinus” La Harpe-ot arról, hogy elmenjen a moszkvai koronázásra. Ekkor mutatta meg először briliáns intrikusi tehetségét is, amikor az egyházi vezetésen keresztül sikerült elintéznie a botrányos válást Razumovszkij és Vjazemszkaja számára.

Ezt követően rendszeresen oldotta meg a legfelsőbb nemesség kényes problémáit: különösebb felhajtás nélkül intézte el a válást Alekszej Andrejevics Arakcsejev kegyenc, majd később, 1818-ban annak adjutánsa, Pjotr Andrejevics Klejnmikel számára; egyházi börtönbe záratta Alekszej Kirillovics Razumovszkij gróf botrányos fiait, 1812-ben pedig mesterien elsimította a botrányt a császári szerető, Marija Antonovna Nariskina és Grigorij Ivanovics Gagarin herceg hűtlenségi ügye körül. 1820–21-ben ő felügyelte Nyikolaj Mihajlovics Borozgyin tábornok – akinek felesége nyíltan teherbe esett egy elfogott francia tábornoktól – és Alekszandr Ivanovics Csernyisov hadügyminiszter nagy vihart kavaró válópereit.

1810-től Golicin irányította a Császári Kabinetet, ő szervezte a cári család tagjainak temetését és állította össze a kíséreteket. A Császári Színházakért is ő felelt: 1815-ben Golicin javasolta Catterino Cavos „Ivan Szuszanyin” című hazafias vígoperájának színrevitelét, lebeszélve az udvart a sötétebb, a felgyújtott Moszkvára emlékeztető témákról.

Az 1812-es honvédő háború és az azt követő, az orosz hadsereg külföldi hadjáratai (1813–14) idején, amikor I. Sándor a harcoló hadseregnél tartózkodott, Golicin hatalmas hatalmat összpontosított a kezében. Rajta keresztül futottak a legfontosabb államügyek, és gyakorlatilag a Miniszterek Bizottságával együtt ő irányította a birodalom belpolitikáját.

Magánélet és homoszexualitás

Golicin második moszkvai száműzetésére 1800-ban került sor. A herceg beleszeretett Louise Chevalier francia színésznőbe – Ivan Pavlovics Kutajszov gróf kegyencnőjébe, aki iránt maga a trónörökös is érdeklődést mutatott. Golicin folyton beleavatkozott a kapcsolatukba, és megesküdött Alekszandrnak, hogy szemen lövi magát előtte, ha az közé és a színésznő közé áll.

A svéd nagykövet, Curt von Stedingk ironikusan jelentette Stockholmba, hogy a szerelem csodákra képes, hiszen a herceget korábban egyáltalán nem érdekelték a nők. A diplomata szarkasztikusan hozzátette, hogy a férjezett színésznő és Golicin között még jó néhány ember állt. Emiatt a botrány miatt I. Pál ismét Moszkvába száműzte Golicint.

Császárrá válva I. Sándor kiutasította Louise-t Oroszországból, visszahívta Golicint, és egy kényes küldetéssel bízta meg: puhatolja ki a színésznő Szentpéterváron maradt bátyjától, a 21 éves balett-táncos Auguste Poirot-tól nővére intrikáinak részleteit. Ugyanazon Stedingk tanúsága szerint a 28 éves Golicin, aki nem sokkal korábban még „halt a szerelemtől” a színésznő iránt, meglepően gyorsan megvigasztalódott, és boldogságot talált az ifjú táncossal kötött szoros barátságában.

Bár az Orosz Birodalom felső osztályában a házasságot tekintették normának, és a befolyásos méltóságok magánéletét a politika kiterjesztéseként fogták fel, Golicin egész életében agglegény maradt, és szoros kapcsolatokat ápolt fiatal férfiakkal. Ezek a szimpátiák lehettek tisztán platonikus jellegűek, vagy olyan gondosan titkolták őket, hogy napjainkig csak a levelezésben, emlékiratokban és pletykákban maradtak fenn nyomok.

A kortárs nyugati történetírásban (különösen a brit kutató Dan Healey és az amerikai Laura Engelstein munkáiban) Golicin homoszexualitását jelentős politikai tényezőként kezelik. Az Oroszország 19. század eleji jogalkalmazási gyakorlata rendi jellegű volt: míg a közembereket büntetőjogilag felelősségre vonhatták férfifertelemért, a legfelsőbb arisztokrácia körében az azonos nemű kapcsolatokat, amennyiben nem jártak nyilvános botránnyal, nem üldözte a törvény. Golicin, aki a császár határtalan bizalmát élvezte, kívül esett a jogi kockázat zónáján. A herceget érdemes megkülönböztetni a Golicin család többi, az LMBT-közösség későbbi történetében felbukkanó tagjától is: az elnyomott szovjet színész Jevgenyij Golicintől és a disszidens Anatolij Golicintől.

Jurij Jevgenyjevics Kondakov történész úgy vélte, hogy „a szodomita bűnt leküzdve Golicin megpróbálta kitörölni az életéből azt az egész időszakot, amikor annak alá volt vetve… Megértve, hogy hajlama bűnös, képes volt lemondani róla. Sajnos a kortársak nem értékelték ezt a lépést, és a herceg a homofóbia áldozatává vált.” Egy másik történész, Jevgenyij Jurjevics Nazarenko megjegyezte, hogy Golicin botrányos hírneve főleg a világi és irodalmi körökben keringett pletykák formájában. Az ortodox ellenfelei azonban (Fotyij kivételével) meglepő módon nem éltek ezzel az érvvel a nyílt küzdelemben.

Filipp Filippovics Vigel emlékiratíró közismert volt homoszexuális hajlamairól, amivel a kortársak is tökéletesen tisztában voltak. Ennek ellenére „Jegyzetek” című művében Golicint nyílt undorral írja le, idézve Gyenyisz Vasziljevics Davidov költő jellemzését:

„kitűnt aljasságával, tettetett intrikáival, és a Keleten oly elterjedt bűnös ízlésével”.

— Gyenyisz Vasziljevics Davidov (Filipp Vigel „Jegyzetek” c. művéből)

Az egyik homoszexuális felháborodott retorikája a másik iránt a rendi és politikai nézeteltérések elsőbbségével magyarázható. A diszkurzív eszköz — a herceg homoszexualitásának „keleti bűnként” való megjelölése — az orientalizáció példája: az orosz arisztokrata az azonos neműek szerelmét a ködös, „civilizálatlan” Keletnek tulajdonítva próbált elhatárolódni az őt magát is érő vádaktól.

Az emlékiratokban ez a jellemzés Alekszandr Szergejevics Puskin híres „Íme Hvosztova pártfogója…” kezdetű epigrammájával együtt szerepel. Sokáig az 1810-es évek végére tették keletkezését, de Tatyjana Grigorjevna Cjavlovszkaja textológiai kutatásai meggyőzően bizonyították, hogy a vers 1824 nyarán íródott. Az epigramma a miniszter politikai bukására adott azonnali reakció volt:

Íme Hvosztova pártfogója, Íme a szolgalelkű lélek, A felvilágosodás pusztítója, Bantis pártfogója! Szorítsátok őt, az Isten szerelmére, Minden oldalról! Ne próbáljuk meg hátulról? Ott a leggyengébb.

— Alekszandr Szergejevics Puskin, 1824

Az „Íme Hvosztova pártfogója” utalás Jekatyerina Filippovna Tatarinova szektásra (Puskin első férje lánykori nevén, Hvosztovaként kódolta őt). A „felvilágosodás pusztítója” a szigorú cenzúra értékelése. A „Bantis pártfogója” egy utalás a homoszexuális kapcsolatairól ismert Dmitrij Nyikolajevics Bantis-Kamenszkij történészre és tisztviselőre, akiért Golicin kiállt.

Az utolsó sorokban kettős értelem rejtőzik. Politikai szinten a költő a bukott miniszter végső megsemmisítésére szólít fel, rámutatva arra, hogy már nincs támasza. A mögöttes tartalom szerint — egy egyértelmű célzás Golicin receptív homoszexualitására, ami a magas rangú tisztviselő intim életét szimbolikus megsemmisítésének eszközévé változtatja.

Ismert egy másik eset is. A szentpétervári pletykák szerint, amelyeket Nyikolaj Mihajlovics Jazikov költő rögzített fivéréhez, Alekszandr Mihajlovics Jazikovhoz írt 1824. május 24-i levelében, Bantis-Kamenszkij a császár kérésére összeállított egy listát a fővárosi „szodomitákról”, amelyen Golicin is szerepelt:

„Azt beszélik, hogy Magnyickij összeesküvést szőtt Arakcsejevvel és a metropolitával Golicin ellen, már régóta ügyködött, és végül sikerrel járt! Ehhez tartozik egy, bár nem túl illedelmes, de igen kíváncsiságot keltő részlet: nevezetesen az, hogy az Uralkodó magához hívatta a jól ismert szodomita Bantis-Kamenszkijt, és megparancsolta neki, hogy állítson össze egy listát az összes, ebben a dologban általa ismert személyről, s B.-K. be is nyújtott egy ilyen listát, a Felvilágosodás Miniszterével kezdve, majd a kancellár következett, és így tovább, s hogy mindezek után még audiencián is volt az Uralkodónál, és esküvel erősítette meg jelentése igazságát.”

— Nyikolaj Mihajlovics Jazikov, levél a fivéréhez

Ezt a történetet nem támasztják alá dokumentumok, és magát a listát a mai napig nem találták meg; mindazonáltal megmutatja, hogyan formálódtak a pletykák „írott szóbeszéddé”, és hogyan használták fel a homoszexualitást hitelrontásra.

Az interneten rendszeresen felbukkan Vigel „Jegyzetek” című művéből egy másik idézet is, amelyet tévesen Golicinhoz kötnek:

„Pironkodás nélkül nem lehet beszélni róla, többet nem is mondok: butaságával, aljasságával és bűneivel nem fogom beszennyezni ezeket az oldalakat.”

— Filipp Filippovics Vigel, „Jegyzetek”

A valóságban ezek a szavak nem Golicin hercegnek, hanem a Külügyi Kollégium tisztviselőjének, Bantis-Kamenszkijnek szólnak.

Az egyházi hivatal élén

Kinevezés a Szinódus ober-prokurorjává

1802 szeptemberében Golicint a Szenátus 1. osztályának főügyészévé nevezték ki, 1803. október 21-én pedig a Szent Szinódus ober-prokurorja lett, vagyis az egyház felügyeletével megbízott világi tisztviselő. Amikor Golicin értesült a kinevezéséről, így kiáltott fel:

„Milyen ober-prokuror lennék én, hiszen én semmiben sem hiszek!”

— Alekszandr Nyikolajevics Golicin

Az új pozíció „síri szomorúsággal” töltötte el, a főpapok pedig ijesztő „fekete ruhásoknak” tűntek a „legkomorabb csuháikban”. A császár azonban ragaszkodott hozzá, s egyúttal államtitkárává (az uralkodó személyes referensévé) is kinevezte. Ez feljogosította Golicint arra, hogy a főügyészt (generál-prokurort) megkerülve közvetlenül a cárhoz forduljon, ami abszolút befolyásának alapja lett.

A herceg elkísérte Sándort a diplomáciai utazásokra is. Az 1808-as híres erfurti kongresszuson Napóleon Bonapartéval (Napoléon Bonaparte) is tárgyalt. Amikor a francia császár meghallotta Golicin nevét, azonnal reagált: „Az, amelyik a Szinódusnál van?” (Celui du Synode?), és beszélgetésbe kezdett vele I. Péter egyházi reformjairól, csodálattal adózva annak, ahogyan az orosz cárnak sikerült a papságot az államhatalom alá rendelnie. A katonai szemlék és bálok sűrűjében az orosz ober-prokuror élénk érdeklődést mutatott az európai kultúra iránt: lenyűgözte François-Joseph Talma (François-Joseph Talma) francia színész játéka, alaposan tanulmányozta az új napóleoni udvar etikettjét, és baráti kapcsolatot alakított ki Jean Lannes (Jean Lannes) marsallal.

Adminisztrátorként Golicin lecsillapította az elődje, Alekszandr Alekszejevics Jakovlev idején fellángolt indulatokat, alárendelte magának a szinodális kancelláriát, és ellenőrzése alá vonta az egyházi bíróságokat és pénzügyeket. Mintegy 14 évig irányította az Orosz Ortodox Egyházat — ez a leghosszabb időtartam a hivatal történetében.

Golicin első intézkedései közé tartozott az Ábel (világi nevén Vaszilij Vasziljev) nevű látnok szerzetes áthelyezése a Péter-Pál erődből a Szoloveckij kolostorba, Szergij óhitű igumen könyvének kiadásának engedélyezése, valamint a lutheránus egyház szabályzatának 1804-es jóváhagyása.

Mihail Mihajlovics Szperanszkij reformátorral közösen az ober-prokuror nagyszabású reformot dolgozott ki a szellemi iskolák számára. Hogy előteremtse a szemináriumok fenntartásához szükséges forrásokat, elérte, hogy az egyház kizárólagos jogot kapjon a feloldozó imák és temetési koronák (koszorúk) nyomtatására és árusítására. Ez a monopólium óriási bevételeket kezdett hozni — évente mintegy 100 ezer rubelt. 1817-re jelentős tőke halmozódott fel, és a herceg maga javasolta a császárnak, hogy mondjanak le az évi 2 millió rubeles állami támogatásról. I. Sándor el volt ragadtatva.

Golicin politikája a (nyikoni egyházi reformok előtti rítusokat megőrző) óhitűekkel szemben kettős volt. 1812 februárjában engedélyezte számukra, hogy saját papjaik legyenek. A moszkvai tűzvész után jelentette a cárnak, hogy az óhitűek állítják helyre a legaktívabban a várost. Golicin tanácsára a császár megengedte nekik, hogy megtartsák a felépített kápolnákat, csak a harangok leszerelését parancsolta meg. Másfelől viszont 1812 júniusában a miniszter titkos körlevelet küldött szét a kormányzóknak, amelyben az óhitűek létszámának titkos felmérését követelte.

Szellemi fordulat

Saját visszaemlékezései szerint ifjúkorában a vallás a herceg számára „gyűlöletesnek” tűnt, és gúnyolódott a kereszténységen. Ober-prokurori tisztségének első éveiben „pogány lelkiismeretességgel” irányította a Szinódust, és őszintén értetlenkedett, miért csak szerzetesek lehetnek főpapok, kijelentve: „Ezt biztosan valami részeg pátriárka találta ki.”

Hamarosan azonban elkezdett érdeklődni a miszticizmus iránt. E fordulat kezdeményezőjének Rogyion Alekszandrovics Koselev szabadkőművest tartják, aki nagykövetként szolgált Dániában. A forradalom előtti történészek azt állították, hogy Koselev vezette be a herceget a szabadkőműves körbe. Modern kutatók (köztük Nyina Nyikolajevna Zazulina) ezt vitatják, rámutatva arra, hogy nincs bizonyíték Golicin páholyokhoz való tartozására. Sőt, 1807-ben éppen Golicin vizsgálta Tadeusz Grabianka (Tadeusz Grabianka) lengyel okkultista ügyét, akit kémkedéssel és mágiával vádoltak.

Koselev mindazonáltal magával hozta a szentpétervári elitbe a „belső kereszténység” eszméit — egy olyan mozgalomét, amely a személyes eksztatikus tapasztalatot a külsődleges rítusok fölé helyezte. Golicinra hatással volt François Fénelon (François Fénelon) és Jeanne Guyon (Jeanne Guyon) katolikus kvietizmusa, valamint Jakob Böhme (Jakob Böhme) és Emanuel Swedenborg (Emanuel Swedenborg) protestáns miszticizmusa. Istenhez fűződő viszonyát így írta le: „gondolkodás nélkül kell szívvel … Istenhez fordulni, kegyelmét kérve, mint a gyermek, aki ha szörnyeteget lát, anyja karjaiba veti magát.”

1812-ben Golicin átépíttette a Fontanka 20. szám alatti házát. Alekszandr Lavrentyjevics Vitberg építész a herceg kérésére titokzatos jelleget kölcsönzött a házi kápolnának: nem volt természetes fény, az imatermekben koporsóhoz hasonló tárgyak álltak, a mécsesek pedig szív alakúak voltak. Ez a hangulat legendákat szült a ház pincéiben zajló hliszt orgiákról, amelyeket a vele ellenséges Amvroszij (Podobedov) metropolita kémei terjesztettek.

1812 őszén, a Moszkva elfoglalása miatti pánik idején I. Sándor meglátogatta Golicint. A találkozó során leesett a földre egy francia Biblia, és Dávid király 90. zsoltáránál nyílt ki: „Aki a Felséges védelmében lakik…”. Golicin ezt égi jelnek értelmezte. Az epizód erős hatást gyakorolt Sándorra (bár a kutatók feltételezik, hogy a jelenet kitalált, vagy Golicin szándékosan ejtette le a könyvet).

Golicint magával ragadta az eszkatológia — a közeli világvége várása, amely Johann Heinrich Jung-Stilling (Johann Heinrich Jung-Stilling) német misztikus számításaira támaszkodott. A herceg emellett meggyőződéses ökumenistává is vált: úgy hitte, hogy minden keresztény egy láthatatlan „belső egyházban” egyesül, és a hagyományos felekezeteknek csak másodlagos jelentőségük van.

Ilarion Alekszejevics Csisztovics történész megjegyezte, hogy Golicin ébresztette fel a felsőbb körökben az érdeklődést a hit kérdései iránt. Filaret (Drozdov) moszkvai metropolita a miniszter vallását „ködös szentimentális-misztikus színezetként írta le, amely ortodox dogmákkal és különféle eretnek és szektás tanításokkal keveredett”.

Mihail Jakovlevics Moroskin történész még kategorikusabb értékelést adott:

„Ez a furcsa és látszólag jó ember, aki a finomságokig és a legapróbb részletekig tanulmányozta az udvaronci tudományt… a vallási kérdésekben tökéletes csecsemő, az ortodoxiában szinte tudatlan volt, és a szektások szánalmas játékszere.”

— Mihail Jakovlevics Moroskin, „Jezsuiták Oroszországban”

Vlagyimir Ivanovics Panajev író és hivatalnok ragaszkodott Golicin hitének őszinteségéhez:

„…belső elragadtatásból cselekedett; ez az oka talán annak, hogy túllépte a határt, és nem ismerte buzgalmának korlátait; emiatt hitt mások hamis jámborságának, és sajnos alávetette magát az ő káros befolyásuknak”.

— Vlagyimir Ivanovics Panajev, „Visszaemlékezések”

Golicin rendszeresen esett áldozatául vallási szélhámosoknak és karrieristáknak, mint amilyen Mihail Leontyjevics Magnyickij tisztviselő is volt. A liberálisként induló Magnyickij a vologdai száműzetése után ortodox konzervatívvá vált. Szimbirszk kormányzójaként egyszer kiugrott a hintójából a sárba, hogy áldást fogadjon egy jurogyivijtől (Isten bolondjától), remélve, hogy a hír eljut Golicinhoz.

Az ortodoxiával való szakítás eklatáns példája volt a „Sztanyevics-ügy”: amikor Jevsztafij Ivanovics Sztanyevics író egy miszticizmust kritizáló könyvet írt, Innokentyij (Szmirnov) archimandrita cenzor átengedte azt a nyomdába. Golicin elérte a cenzor száműzését, felháborodva azon, hogy a szerző Aranyszájú Szent Jánost részesítette előnyben „csak azért, mert a keleti egyházhoz tartozik”.

Vallásügyi és közoktatási miniszter

1816-ban Golicin megkapta a közoktatási miniszteri posztot, 1817-ben pedig az újonnan létrehozott Vallásügyi és Közoktatási Minisztérium élére állt. Alekszandr Szkarlatovics Szturdza publicista azt írta, hogy a minisztérium „a méretére szabott ruha” volt — egyetlen világi tisztviselő irányítása alatt egyesítették az ortodox Szinódus, a katolikusok, a protestánsok, a muszlimok és a pogányok felügyeletét. Ez a grandiózus elképzelés Georgij Vasziljevics Florovszkij főpap teológus szavaival élve arra irányult, hogy „üdvözítő összhangot teremtsen a hit, a tudás és a hatalom között”.

Ezen a poszton Golicin 1820-ban elérte az egységes Evangélikus-Lutheránus Egyház létrehozását Oroszországban, kinevezve első püspökének a finn Zacharias Cygnaeust (Zacharias Cygnaeus), segítőjének pedig Ignaz Fesslert (Ignaz Aurelius Fessler). 1819-től 1842-ig Golicin irányította a Postai Főosztályt is. Az az ember, aki a perlusztrációt — a magánlevelezések titkos felbontását — ellenőrizte, általános rettegést keltett.

A Biblia Társulat és a Szentírás fordítása

Golicin aktívan terjesztette a miszticizmust. Hogy utat nyisson Alekszandr Fjodorovics Labzin „Sioni Hírnök” (Szionszkij vesztnyik) című folyóiratának, a miniszter maga lett a cenzora. 1820-ban utasítást adott nyugati misztikusok műveinek fordítására, és arra kényszerítette a papságot, hogy túlárazva vásárolja meg azokat.

A fő projekt azonban az Orosz Biblia Társulat (RBO) maradt. A kezdeményezés John Paterson (John Paterson) brit pásztortól és Robert Wilson (Robert Wilson) tábornoktól származott. A Brit Társulatot 1804-ben alapították metodisták és kvékerek a Szentírás olcsó terjesztésére, Golicin pedig átültette ezt az ötletet orosz földre.

Az RBO első gyűlését 1813. január 11-én tartották a herceg házában. 1816 februárjában I. Sándor utasítást adott a Szentírás modern orosz nyelvre történő lefordításának megszervezésére. A társulat működése alatt a szövegeket 41 nyelvre fordították le, több mint 500 000 példányban.

Az ortodox papság dühét az váltotta ki, hogy az Ószövetség fordítását az ógörög hagyományos Septuaginta megkerülésével, a héber maszoréta szövegből végezték, amit Oroszország burkolt protestantizálásaként értékeltek. Golicinnak ez a kurzusa azonban szervesen illeszkedett a Szent Szövetség kontextusába, amelynek ő volt az ideológusa.

Sikeres projektnek bizonyult a Lancaster-féle kölcsönös oktatási iskolák bevezetése, amelyek ideálisak voltak a parasztok tömeges oktatására.

Az oktatás irányítása és a cenzúra

A minisztérium keményen járt el. Mihail Magnyickij, Dmitrij Pavlovics Runyics és Mihail Alekszandrovics Kavelin tisztviselők „a jámborság hiánya” miatt rúgtak ki professzorokat. A Szentpétervári Egyetem szétverését Golicin kezdeményezte a cár utasítására, akit megijesztett August von Kotzebue (August von Kotzebue) német író meggyilkolása. Mindazonáltal Golicin alatt nyílt meg három egyetem — a varsói, a harkovi és a szentpétervári —, valamint a Richelieu Líceum.

A világi cenzúra betiltotta a természetjoggal foglalkozó könyveket (így Alekszandr Petrovics Kunyicin művét is). Golicin a regényeket „olvasásra károsnak” tartotta. A „Vilnói egyetem ügyében” azonban kinevette a császár előtt Nyikolaj Nyikolajevics Novoszilcev tisztviselő jelentéseit, visszavezetve a filomaták titkos társaságait az Immanuel Kantról (Immanuel Kant) szóló filozófiai vitákra. Ennek köszönhetően Adam Mickiewicz (Adam Mickiewicz) költő elkerülte a szibériai száműzetést. 1828-ban pedig Golicin megmentette Puskint a száműzetéstől a „Gábrieliádáért”, bürokratikus huzavonába fojtva a nyomozást.

Szekták támogatása és érdeklődés a magnetizmus iránt

A miniszter meglepő toleranciát mutatott a szekták iránt. Csak 1819-ben, a főkormányzó, Mihail Andrejevics Miloradovics unokaöccsének szkopcokhoz (önkasztrálókhoz) való csatlakozása körüli botrány után egyezett bele Golicin a szekta vezetőjének, Kondratyij Ivanovics Szelivanovnak a száműzésébe.

Közel állt Jekatyerina Filippovna Tatarinova (született Buxhoeveden, Buxhoeveden) szektájához, akinek az eksztatikus táncaira a Mihajlovszkij-kastélyban került sor. Panajev ezt így írta le:

„Tatarinova ott egy különös imádkozási módot vezetett be, amely abból állt, hogy egy vízzel teli dézsa körül forogtak a kimerülésig; ekkor az, aki már belefáradt a forgásba, állítólag a prófétálás adományát kapta. A csodákra fogékony Golicin hg. látogatta őt”.

— Vlagyimir Ivanovics Panajev, „Visszaemlékezések”

Amikor 1837-ben a szektát szétverték, a herceg gyáván azt üzente, hogy „alig emlékszik, hogy ismeri azt a hölgyet”. Az 1820-as évek végén a magnetizmus és Anna Petrovna Zubova (született Turcsanyinova), Szergej Alekszandrovics Kokoskin rendőrfőnök nagynénje szeánszai kezdték el érdekelni, aki „nézéssel” gyógyított. A kezelés nem segített, a herceg megvakult, élete végén pedig a „Maurer kisasszony” befolyása alá került.

A mindenható miniszter bukása: konfliktus Fotyijjal

Golicin legfőbb vádlója Fotyij archimandrita (világi nevén Pjotr Nyikityics Szpasszkij) lett. A fiatal, karizmatikus aszkéta, aki vezeklőláncot (veriga) hordott, óriási népszerűségre tett szert a pétervári szalonokban a dúsgazdag Anna Alekszejevna Orlova-Cseszmenszkaja grófnő pártfogásának köszönhetően. Kezdetben a miniszter behódolt Fotyijnak, „Atyának” nevezte, és engedelmesen hajlongott előtte.

Golicin bukása Arakcsejev, Szerafim (Glagolevszkij) metropolita, Fotyij és Magnyickij összeesküvésének eredménye volt. Fotyij kulcsszerepet játszott ebben. Feljelentéseiben Golicin köreit a „forgó hlisztök szektájának” és „perverznek” nevezte. A vallási eretnekség és a szexuális deviancia egyetlen vádba olvadt össze.

1824 áprilisában Fotyij megtagadta a miniszter megáldását, azzal vádolva őt, hogy Johannes Gossner (Johannes Gossner) lelkész könyveit adja ki, és ezt kiáltotta: „Nem fogod meglátni a mennyek országát, és a pokolba kerülsz!”. 20 nappal később Golicint menesztették. Panajev beszámolója szerint ügynökök titokban felvásárolták Gossner könyvének kinyomtatott íveit:

„A metropolita az ő [a császár] lábai elé borult, és Golicin herceg eltávolítását követelte, akinek az irányítása, elmondása szerint, megrengeti az ortodox egyházat.”

— Vlagyimir Ivanovics Panajev, „Visszaemlékezések”

A Biblia Társulatot bezárták. Új közoktatási miniszternek a konzervatív Alekszandr Szemjonovics Siskovot nevezték ki. Golicin bosszút állt: rávette a cárt, hogy Siskov helyettesévé azt a Dmitrij Nyikolajevics Bludovot nevezze ki, aki fiatalkorában maró epigrammákat írt Siskovról.

Élet a lemondás után és a befolyás I. Miklós alatt

1823-ban Golicin készítette elő I. Sándor kiáltványát, amellyel a trónt Nyikolaj Pavlovicsnak adta át Konsztantyin Pavlovicsot megkerülve. Az 1825-ös dekabrista felkelés idején ő védelmezte a cári családot, és személyesen találta meg Ivan Sztyepanovics Laval (Jean-François de Laval de la Loubrerie) gróf házában a felkelés Szergej Petrovics Trubeckoj által írt tervét.

A vizsgálat során a bizottság tagjaként Golicin 39 dekabrista számára követelt halálbüntetést. A letartóztatott Trubeckojt (aki megtört és 79 embert elárult) a saját ebédje maradékával etette meg, és Trubeckoj később vissza is emlékezett a herceg vele és Kondratyij Fjodorovics Rilejevvel folytatott szívélyes beszélgetéseire. Ugyanakkor a herceget tipikus jezsuitaként is jellemezték: például az általa gyerekkora óta ismert Ivan Alekszandrovics Annyenkovot minden engedmény nélkül, módszeresen gyűjtve a bizonyítékokat hallgatta ki. Két letartóztatott unokaöccsének, Alekszandr és Valerian Golicinnak a herceg nem segített.

I. Miklós nagyra értékelte Golicin technokrata tehetségét. A postahivatalban ő felügyelte a titkosügynökséget. Az 1830-as években a herceg benyújtott egy feljegyzést, amelyben az uniátusok kényszerített áttérését javasolta az ortodoxiára. Évekkel később ez a szigorú kurzus az 1839-es polocki zsinatban tetőzött, amely Joszif (Szemasko) püspök támogatásával megszüntette az uniót. És bár ezek az elnyomó intézkedések ellentmondtak a golicini „Kettős Minisztérium” korábbi, vallási toleranciát hirdető politikájának, a herceg, aki a Nyikolaj-korszak lojális erőszakszervezeti emberévé (szilovikká) vált, következetesen támogatta az új irányvonalat.

1833-ban Golicin támogatta Alekszej Fjodorovics Lvov zeneszerző új, „Isten, óvd a Cárt!” című himnuszát. 1840 telén a herceg megismerkedett Karl Pavlovics Brjullov festővel. A festő éppen Emilie Timm-mel (Emilie Timm) válófélben volt, és az ügy Golicin rokonától, Nyikolaj Alekszandrovics Protaszov ober-prokurortól függött. Brjullov ekkor festette meg a herceg híres portréját:

Az utolsó évek a Krímben

1829-ben Golicin földet vett a Krím-félszigeten. Philip Elson (Philip Elson) és William Hunt (William Hunt) építészek tervei alapján felépült az „Alekszandrija” palota Gaszprában. 1842-ben a megvakult aggastyán ide vonult vissza. Nővére, Jelizaveta Nyikolajevna Kologrivova ápolta, a szomszédai, Jelizaveta Kszaverjevna Voroncova és Sophie de Berckheim (Sophie de Berckheim) pedig Eugène Sue (Eugène Sue), George Sand (George Sand) és Honoré de Balzac (Honoré de Balzac) regényeit olvasták fel neki.

1844 őszén Vlagyimir Afanaszjevics Karavajev sebész 28 másodperc alatt visszaadta a látását. A herceg még élvezhette egy kicsit a természetet, de hamarosan szélütést kapott, és 1844. november 22-én elhunyt — egyetlen nappal túlélve üldözőjét, Magnyickijt. Fél évszázaddal később ugyanebben a gaszprai birtokon dolgozik majd Lev Nyikolajevics Tolsztoj a „Hadzsi-Murat” című kisregényén.

Halála előtt megsemmisítette az archívumát, és azt kérte, hogy egy egyszerű, aranyozás nélküli fakoporsóba temessék.

Történelmi jelentőség

Alekszandr Golicin alakja különleges helyet foglal el az orosz LMBT-történelemben, lerombolva a homoszexualitás, a mély vallásosság és a konzervatív politikai nézetek közötti elkerülhetetlen konfliktus sztereotípiáját. Életrajza azt mutatja, hogy a birodalmi Oroszországban az azonos neműek iránti szimpátia nem akadályozta a legfelsőbb hatalmi körökbe való beilleszkedést, és egy hatalmas ország szellemi irányvonalának meghatározását. A herceg arisztokrata státuszára, anyagi függetlenségére és a császár személyes bizalmára támaszkodott — egy olyan alapra, amely évtizedeken át garantálta személyes szabadságát, és megvédte magánéletét az állami beavatkozástól. A múlt kortárs értelmezése szempontjából ez a példa jelentős értékkel bír: bizonyítja, hogy a hazai történelmi tapasztalat nem korlátozódik a marginalizáció vagy elnyomás egydimenziós narratívájára. Magában foglalja a befolyásos államférfiak sorsát is, akiknek intim szférája szuverén terület maradt, elérhetetlen a külső kontroll számára egészen addig, amíg nem ütközött a versenytársak politikai érdekeivel.

Auguste Poirot sorsa

Auguste Poirot Oroszországban maradt, ahol sikeresen dolgozott balettmesterként, több mint 30 előadást színpadra állítva Ivan Ivanovics Valberh és Charles Didelot (Charles Didelot) közreműködésével. Jurij Alekszejevics Bahrusin balett-történész nagyra értékelte ezt a korszakot, Adam Pavlovics Gluskovszkij balettmester pedig elsőrangú táncosnak nevezte Poirot-t. Szentpéterváron halt meg — egyes források szerint ugyanabban az évben, mint Golicin herceg.