Anna Leopoldovna régensnő és Julianna udvarhölgy: talán az első dokumentált leszbikus kapcsolat Oroszország történetében

Anna Leopoldovna régensnő mindössze egy évig állt Oroszország élén, és viszonylag kevéssé ismert személyiség maradt. Az iskolai tankönyvekben ritkán említik. Az udvarhölgyével, Augusta Juliane von Mengdennel való kapcsolata azonban különös érdeklődésre tart számot: ez talán az egyik első dokumentált bizonyítéka a leszbikus szerelemnek az orosz történelemben.

Anna Leopoldovnát és Juliannát nagyon szoros kapcsolat fűzte össze. A történészek sokáig vitatkoztak azon, hogy ez a kapcsolat romantikus viszony vagy szoros barátság volt-e. A tények és a források, beleértve a diplomáciai sürgönyöket és a személyes levelezést, lehetővé teszik a 18. századi orosz udvar intim életének összetett rekonstruálását.

Korai évek

Elisabeth Katharina Christine, a leendő Anna Leopoldovna régensnő, 1718. december 18-án született a mecklenburg-schwerini hercegségben, Észak-Németországban. Karl Leopold mecklenburgi herceg és Jekatyerina Ioannovna (I. Péter unokahúga) lánya volt. Ez a szövetség a házassági diplomácia eredménye volt.

A hercegnő gyermekkora súlyos családi konfliktusok légkörében telt: a herceg zsarnoki természettel bírt, és nyíltan más nőket részesített előnyben feleségével szemben, beleértve a saját unokahúgát is. Németországban Jekatyerina Ioannovnát „vad moszkvai hercegnének” gúnyolták, és ellenszenvvel viseltettek iránta.

1722-ben Jekatyerina Ioannovna, nem bírva tovább férje kegyetlen bánásmódját, lányával együtt Oroszországba menekült. Formálisan nem bontották fel a házasságot, de férjéhez soha többé nem tért vissza.

1733. május 23-án Elisabeth Katharina Christine áttért az ortodox hitre, és felvette az Anna Leopoldovna nevet. Ez a lépés megnyitotta előtte az utat a trónörökléshez. A keresztelői szertartást a péteri reformok legkiemelkedőbb ideológusa, Feofan Prokopovics novgorodi érsek végezte.

Bár a hercegnő csak tizenegy évvel Oroszországba érkezése után változtatta meg a nevét, a szövegben a továbbiakban Annaként szerepel.

Ifjúkora Oroszországban

Friedrich Wilhelm von Bergholz holsteini nemes visszaemlékezései szerint Anna, a „nagyon vidám, négyéves forma gyermek”, a moszkvai Izmajlovói palotában nevelkedett és tanult. Az udvari intrikáktól távol viszonylag egyszerű életet élt, abban a hitben, hogy nem támaszthat igényt az orosz trónra. Kötetlenül, felesleges formalitások nélkül nevelték. Bálokra járt, amelyek néha tíz órán át is tartottak.

A helyzet 1730-ban változott meg, amikor a hercegnő nagynénje, Anna Ioannovna trónra lépett. A gyermektelen cárnő azonnal kiemelte unokahúgát, és különleges pártfogásába vette. Anna egy házat kapott a Néva partján, érdemrendet és jelentős juttatást. Német, francia és orosz nyelvtanárokat fogadtak mellé.

Eközben Anna édesanyja – kortársak beszámolói szerint – „erősen a szeszes italok rabjává vált”, és eltávolodott lányától. 1733 júniusában „betegségben” elhunyt. A cárnő-nagynénin kívül Annának alig maradt közeli hozzátartozója vagy hűséges barátnője. Ettől kezdve a lány egyre mélyebben merült el az udvari környezetben, ahol a főurak a befolyásért küzdöttek, és politikai erőforrást láttak benne.

„A cárnő úgy szereti őt, mintha saját lánya lenne, és senki sem kételkedik abban, hogy a trónöröklésre van hivatva.”

— Jacobo Francisco Fitz-James Stuart y Burgh, Liria és Jérica hercege, spanyol követ az orosz udvarnál (jelentéseiből)

Férjkeresés és az első fellángolások

Amikor Anna betöltötte a tizennégyet, férjet kezdtek keresni számára egy dinasztikus házassághoz. A választás a tizennyolc éves Anton Ulrich von Braunschweig-Wolfenbüttel hercegre esett, egy német herceg fiára. Ez a vézna, alacsony fiatalember azért érkezett Pétervárra, hogy megkérje a kezét, de hamar kiderült, hogy a hadügyek sokkal jobban érdeklik, mint maga Anna.

Anna az olvasásban talált menedéket. Különösen a francia regények kötötték le: ezek lehetővé tették számára, hogy ideiglenesen elszakadjon az émelyítő udvari mindennapoktól és vőlegénye közönyétől.

Egy másik fellángolása a szász követ, Moritz Karl von Lynar gróf volt – egy negyvenéves, a kortársak szerint rendkívül vonzó férfi. 1735-ben Anna Ioannovna cárnő, miután tudomást szerzett titkos levelezésükről, éktelen haragra gerjedt. Azonnal elbocsátotta a hercegnő nevelőnőjét, Madame Adercast, azzal vádolva, hogy szemet hunyt a viszony felett, és külföldre száműzte, Lynar visszahívását pedig követelte Pétervárról.

„Anna hercegnő, akire feltételezett örökösként tekintenek, most abban a korban van, amelyhez várakozásokat lehet fűzni, különösen kiváló neveltetését figyelembe véve. Ám sem szépséggel, sem bájjal nem rendelkezik, és elméje sem csillantott még meg semmilyen ragyogó képességet. Nagyon komoly, szűkszavú és sosem nevet; ez egy ilyen fiatal lány esetében felettébb természetellenesnek tűnik számomra, és azt hiszem, komolysága mögött inkább ostobaság rejtőzik, mintsem józan ítélőképesség.”

— Jane Vigor, brit memoáríró és Claudius Rondeau angol rezidens felesége, „Lady Rondeau levelei”

Barátságának kezdete Julianna Mengdennel

A Lynartól való elválás után, a cárnő-nagynéni szigorú ellenőrzése alatt, a fiatal Anna kezdett közelebb kerülni udvarhölgyéhez, Julianna Mengdenhez.

Augusta Juliane von Mengden 1719. május 22-én született egy svéd-livóniai báró családjában. A család a régi és befolyásos balti nemességhez tartozott. Julianna udvari megjelenése nem volt véletlen: a nagy északi háború befejezése után a balti elitek bevonása a birodalmi irányítási struktúrába az állami politika legfontosabb elemévé vált. A fiatal bárónő kinevezése a potenciális trónörökös udvarhölgyévé az udvari tisztségek lojális nemesség közötti elosztásának része volt.

Julianna gyorsan Anna közeli barátnője és bizalmasa lett. A kortársak tanúsága szerint kapcsolatuk túlmutatott a hagyományos barátságon. Hosszú órákon át maradtak kettesben – otthoni ruhában, hanyagul öltözve, kibontott hajjal. Ez pletykákat szült az udvarban „nem hagyományos” intimitásukról.

„A hercegnő nem rendelkezett vakító szépséggel, de csinos szőkeség volt, jólelkű és szelíd, ugyanakkor – álmos és lusta; semmiféle elfoglaltságot nem kedvelt, és tétlenül töltötte óráit kedvenc udvarhölgyével, Julianna von Mengdennel, aki iránt ritka baráti érzelmeket táplált.”

— Nyikolaj Ivanovics Kosztomarov, orosz történész, „Az orosz történelem legfőbb alakjainak életrajzában”

Axel von Mardefeld porosz követ ezt jelentette II. Frigyes királynak:

„Senki sem tudja megérteni a nagyhercegnő Juliette [Julianna] iránti természetellenes vonzalmának forrását; ezért nem lepődöm meg azon, hogy a közönség azzal vádolja ezt a lányt, hogy a híres Szapphó ízlését követi…”

— Axel von Mardefeld, porosz követ (II. Frigyes királynak írt sürgönyéből)

A nem hagyományos kapcsolatról szóló pletykák olyan méreteket öltöttek, hogy Anna Ioannovna cárnő példátlan döntést hozott: elrendelte, hogy a fiatal Juliannát vessék alá szigorú nőgyógyászati és anatómiai vizsgálatnak. Egy különbizottságnak kellett kiderítenie, hogy az udvarhölgy nem hermafrodita-e.

A jelentés kedvező volt Julianna számára: megállapították, hogy „minden részében lány, a férfi nem semmiféle jegye nélkül”. Ez az orvosi vizsgálat azt mutatja, hogy a 18. századi Oroszországban a női homoszexualitás nem volt elképzelhetetlen, bár a kora újkori európai orvostudomány kizárólag fiziológiai eltérésekhez kötötte. Az anatómiai „normalitás” megerősítése formálisan megszüntette a jogi fenyegetést, bár a suttogás az udvarban nem csitult el.

Érdekházasság és a trónörökös születése

Idővel Anton Ulrich katonai tapasztalatot szerzett, és fokozatosan elnyerte Anna Ioannovna cárnő kegyeit. Anna Leopoldovna számára azonban sikerei közömbösek maradtak. „A herceg nem tetszik nekem. Engem csak szülésre tartanak” – mondogatta.

Ennek ellenére az esküvőt nagy pompával tartották meg: ünnepi menet, díszes hintók, három bor-szökőkút, tüzérségi sortüzek a Péter-Pál-erődből, hatalmas bál és tűzijáték. E szövetség fő feladata egy trónörökös nemzése volt.

„Mindezeket a mulatságokat azért rendezték, hogy összekössenek két embert, akik – úgy tűnik számomra – tiszta szívükből gyűlölik egymást.”

— Jane Vigor, „Lady Rondeau levelei”

1740. augusztus 23-án Anna életet adott egy fiúnak, akit dédapja, I. Péter bátyja után Ioannak neveztek el. Oroszországnak lett trónörököse.

Hatalomra jutás

Hamarosan Anna Ioannovna cárnő megbetegedett, és érezve a halál közeledtét, manifesztumot adott ki, amelyben a csecsemő Ioannt nyilvánította az orosz trón örökösének. Mellette a régens azonban nem a gyermek anyja lett, hanem a cárnő kegyence, a német Ernst Johann von Biron.

Biron mindössze egy hónapig maradt hatalmon. 1740. november 20-ra virradó éjjel palotaforradalom zajlott le. Ennek igazi értelmi szerzője és fizikai végrehajtója Burkhard Christoph von Münnich tábornagy (Hrisztofor Antonovics Minyih) volt.

Éjjel megérkezett a Téli Palotába, adjutánsai a gardróbon keresztül bejutottak, és felébresztették Julianna Mengdent. Miután beszélt Münnichhel, Julianna elment felébreszteni Annát. A régensnő kiment az őrség tisztjeihez, és engedélyezte Biron letartóztatását, panaszkodva annak elnyomására. A puccs megszervezése és katonai része Münnich műve maradt, míg Anna egyfajta zászlóként szolgált. Biront letartóztatták és száműzték.

Ioann apja, Anton Ulrich, szinte semmilyen érdeklődést nem mutatott az államügyek iránt. Ezért Anna Leopoldovna, aki akkor mindössze 22 éves volt, magára vállalta a régensi teendőket, és Oroszország tényleges uralkodójává vált.

A „lusta régensnő” mítoszának lerombolása

Támogatásáért hálából Anna Leopoldovna nagylelkűen megjutalmazta Julianna Mengdent. Utóbbi a legszebb ruhákat, egy livóniai birtokot és jelentős pénzkölcsönöket kapott.

„Ezek a lányok [az udvarhölgyek], akik keveset forogtak társaságban, nem rendelkeztek az udvari intrikákhoz szükséges ésszel, ezért nem is avatkoztak beléjük. De Julianna, a régensnő kedvence, részt akart venni az ügyekben, vagy jobban mondva, lévén természetétől fogva lusta, ezt a hibáját át tudta ragasztani úrnőjére is.”

— Christoph Hermann von Manstein, memoáríró és Biron letartóztatásának résztvevője, „Jegyzetek Oroszországról”

Anna Leopoldovna uralkodásának kezdetére Szentpétervár lakossága elérte a 70 000 főt. Az Admiralitás előtt még veteményeskertek voltak, a Nyevszkij proszpekt sem volt teljesen beépítve, a városlakók pedig szabadon fürödhettek meztelenül a Fontankában.

„Nem volt olyan teremtés, aki kevésbé lett volna alkalmas az államigazgatás élére, mint a jóságos Anna Leopoldovna… Öltözködés és fésülködés nélkül, kendővel a fején csak a belső szobákban ült volna elválaszthatatlan kegyencével, Mengden udvarhölggyel.”

— Szergej Mihajlovics Szolovjov, orosz történész, „Oroszország története ősidőktől fogva”

A lusta és politikailag passzív régensnő képe szilárdan beivódott a klasszikus történetírásba, ám ezt Jelizaveta Petrovna propagandája céltudatosan konstruálta saját 1741-es hatalomátvételének legitimálására. Erzsébet számára létfontosságú volt, hogy elődje uralmát a káosz korszakaként mutassa be.

A modern történészek cáfolják ezt a mítoszt. A rövid, egyéves régensség alatt az Orosz Birodalom Törvényeinek Teljes Gyűjteményében 185 jogszabályt rögzítettek, amelyeket Anna Leopoldovna személyes részvételével fogadtak el. Ernst von Münnich főudvarmester (a tábornagy fia) tanúsága szerint a régensnő „az ügyek meghallgatását és eldöntését soha nem unta… semmilyen időben”.

Anna Leopoldovna számos fontos intézményi lépést tett. 1740. november 23-án létrehozta a kérvényeket átvevő és vizsgáló hivatalnok (reketmejszter) tisztségét, hogy felvegye a harcot a Szenátusban és a Szinódusban burjánzó bürokratikus késlekedéssel és korrupcióval. Energikusan fogott hozzá a kincstár bevételeiről és adósságairól szóló jelentések előkészítéséhez. A külpolitikában kormánya megerősítette az 1739-es belgrádi béke cikkelyeit, és elérte, hogy az Oszmán Birodalom elismerje az orosz uralkodókat császárként.

Anna gyengesége nem a lustaságában, hanem politikai tapasztalatlanságában, túlzott hiszékenységében és abban rejlett, hogy képtelen volt egyensúlyozni az egymással ellenségeskedő frakciók között.

Magánélet és poliamor szövetség

Anna Leopoldovnát korában ritka irgalmasság jellemezte. Számos kegyvesztett főurat visszahívott a száműzetésből, köztük Alekszej Petrovics Besztuzsev-Rjumin alkancellárt és a legfényesebb fejedelem, Alekszandr Danyilovics Mensikov rokonait. Eltörölte az I. Péter által bevezetett, a kőépületek Szentpéterváron kívüli építésére vonatkozó tilalmat is, és enyhítette a szerzetesnek állni vágyókra vonatkozó korlátozásokat.

„Cselekedetei nyíltak és tiszta szívűek voltak, és semmi sem volt számára elviselhetetlenebb, mint az udvarnál oly szükséges képmutatás és kényszer, ami miatt azok az emberek, akik az előző uralom alatt a legdurvább hízelgéshez szoktak hozzá, igazságtalanul gőgösnek és mindenkit megvetőnek tartották őt. A külső hidegség látszata alatt valójában elnéző és őszinte volt… […] mindig kelletlenül öltözködött ki, amikor régenssége idején fogadásokat kellett tartania vagy a nyilvánosság előtt kellett megjelennie…”

— Ernst von Münnich, főudvarmester és memoáríró, „Jegyzetek”

Egyre inkább vonzotta a magány és a szűk baráti körrel való érintkezés. Edward Finch brit nagykövet, aki rendszeresen kártyázott a régensnővel, őszinte beszámolókat hagyott hátra annak intim életéről.

Londonba küldött sürgönyeiben azt jelentette, hogy a régensnő úgy szerette Júliát, „olyan szenvedélyesen, ahogy csak egy férfi szerethet egy nőt”. A hatás kedvéért a nagykövet hozzátette: „A szerető szenvedélye új kedvese iránt pusztán tréfa ehhez képest.” Finch megjegyezte a nők hétköznapi intimitásának legmagasabb fokát: nemcsak egy ágyban aludtak, hanem „alsószoknyán kívül minden egyéb ruhadarab nélkül” tartózkodtak benne.

„Nem tagadhatom, hogy jelentős természetes képességekkel, némi éleslátással, rendkívüli jóságossággal és emberséggel rendelkezik, de vitathatatlanul túl tartózkodó természetű: a népes összejövetelek teherként nehezednek rá, idejének nagy részét kegyence, Mengden lakosztályában tölti, az udvarhölgy rokonai által körülvéve.”

— Edward Finch, brit nagykövet (egy sürgönyből)

Annához ismét közel került Moritz Lynar gróf, akit ő hozatott vissza Szászországból. A népszerű történetírás hagyományosan Lynart nevezi Anna egyetlen szeretőjének, Juliannának csupán kényelmes paravánszerepet szánva. A kutatók azonban megjegyzik, hogy Anna szenvedélyesen szerelmes volt Lynarba, de Julianna is gyengéd érzelmeket táplált iránta. Lynar Anna szeretője volt, Julianna Anna kedvese volt, és mindkét nő odaadó volt Lynar iránt.

„A régensnő továbbra is undort érez férje iránt; gyakran előfordul, hogy Júlia Mengden megtiltja neki, hogy belépjen ennek a hercegnőnek a szobájába; néha még az ágyat is el kell hagynia.”

— Jacques-Joachim Trotti, La Chétardie márkija, francia diplomata (egy sürgönyből)

Ebben az összefüggésben Lynar azon terve, hogy feleségül veszi Julianna Mengdent, értelmet nyer. Az 1741 júliusában Anna áldásával megtartott eljegyzés nem csupán politikai számítás volt. Ez a döntés lehetővé tette Lynar jelenlétének legitimálását a palota belső szobáiban, és mentesítette a régensnőt a bűnbeesés formális vádjai alól.

„Gyakran randevúzott a harmadik palotakertben kedvencével, Lynar gróffal, ahová mindig Júlia udvarhölgy kíséretében ment… és amikor a braunschweigi herceg be akart menni ugyanebbe a kertbe, a kapukat zárva találta, az őröknek pedig parancsuk volt, hogy senkit ne engedjenek be oda… Mivel Lynar a kert kapuja mellett lakott a Rumjancev-házban, a hercegnő parancsot adott egy közeli dácsa építésére, amely ma a Nyári Palota. Nyáron megparancsolta, hogy ágyát a Téli Palota erkélyére állítsák fel; és bár paravánokat tettek oda, hogy elrejtsék az ágyat, a palotával szomszédos házak második emeletéről mindent látni lehetett.”

— Burkhard Christoph von Münnich tábornagy, „Vázlat, amely képet ad az Orosz Birodalom kormányzási módjáról”

Fjodor Andrejevics Aprakszin kamarás egyszer szemrehányást tett Anna Leopoldovnának, amiért „egyedül étkezik von Mengden udvarhölggyel, pedig illendőbb lenne a saját hitvesével, és az a bizonyos udvarhölgy ő császári fenségének igen nagy kegyében áll”. Válaszul Anna megdorgálta őt, „orosz gazembernek” nevezve.

Anna Ioannovnával ellentétben, aki a fényűző mulatságokat részesítette előnyben, Anna Leopoldovna nem szerette sem a vadászatot, sem a lovaglást. Hozzá közelebb álltak a csendes foglalatosságok; többek között szenvedélyesen madarakat tenyésztett. Lakosztályában egy papagáj, egy egyiptomi galamb, egy idomított seregély és két csalogány élt.

1741 júliusában Annának egy lánya született, Jekatyerina. A gyerekszobában folyamatosan jelen volt egy dada, egy szoptatós dajka és kedvenc udvarhölgye, Julianna Mengden.

A hatalomátvétel és a bukás

A viszonylagos nyugalom időszaka 1741. augusztus 8-án szakadt meg, amikor Svédország hadat üzent Oroszországnak, abban a reményben, hogy visszaszerzi az I. Péter alatt elvesztett területeket. A hadműveletek Finnországban kezdődtek meg. Ennek hátterében Szentpétervár egy időre szinte teljesen Anna megvédésére alkalmas csapatok nélkül maradt.

Anna Leopoldovna bukását felgyorsította az európai geopolitikai erőviszonyok alakulása. Oroszország külpolitikai irányvonala, melyet Heinrich Johann Friedrich Ostermann (Andrej Ivanovics Oszterman) alkancellár irányított, Ausztriával való szoros szövetségen alapult Poroszország ellen. Ezt Franciaország határozottan ellenezte. A francia nagykövet, La Chétardie márki közvetlen feladatul kapta Anna Leopoldovna rendszerének megbuktatását, és az I. Péter lánya, Jelizaveta Petrovna trónörökösnő (cesarevna) által szőtt összeesküvés fő pénzügyi támogatója lett.

Anna tragédiáját csak súlyosbította a politikai vaksága. Számos figyelmeztetést kapott Osztermantól és Mihail Gavrilovics Golovkin alkancellártól a készülő puccsról. A hatalomátvétel előestéjén Reinhold Gustav von Löwenwolde főudvarmester átadott a régensnőnek egy üzenetet, amelyben Erzsébet letartóztatását sürgette, amire Anna így válaszolt: „Kérdezzék meg Löwenwolde grófot, hogy nem ment-e el az esze? Mindez csak üres pletyka, én magam mindenkinél jobban tudom, hogy nincs félnivalónk a trónörökösnőtől.”

1741. december 6-ra virradó éjjel lezajlott a palotapuccs. Jelizaveta Petrovna a Preobrazsenszkij-ezred gránátosainak segítségével ellenállás nélkül megbuktatta a régensnőt. Míg Anna udvaroncai egy bálon mulattak, az összeesküvők betörtek a lakosztályokba, és mindenkit letartóztattak, beleértve a kiskorú Ioann császárt is.

„Miután végzett az őrszobán, Erzsébet (Jelizaveta) a palotába ment, ahol semmilyen ellenállásba nem ütközött az őrök részéről, kivéve egy altisztet, akit azonnal letartóztatott. Belépve a régensnő szobájába, aki Mengden udvarhölggyel együtt aludt, Erzsébet azt mondta neki: »Húgocskám, ideje felkelni!« A régensnő felébredve ezt válaszolta neki: »Hogyhogy, ön az, asszonyom!« Meglátva Erzsébet mögött a gránátosokat, Anna Leopoldovna rájött, miről van szó, és kérlelni kezdte a trónörökösnőt, hogy ne tegyen kárt se a gyermekeiben, se a Mengden lányban, akitől nem akart elválni.”

— Szergej Mihajlovics Szolovjov, „Oroszország története ősidőktől fogva”

Száműzetés és kihallgatások

A letartóztatás után bírósági eljárás kezdődött. Münnich tábornagyot felnégyelésre, Julianna Mengdent pedig halálra ítélték. Az utolsó pillanatban Erzsébet mindkét ítéletet száműzetésre változtatta. A bíróság Anna Leopoldovnát és férjét bűnösnek mondta ki a hatalom bitorlásában.

Az indulás előtt Anna Leopoldovnának megengedték, hogy egy utolsó kéréssel forduljon az új cárnőhöz. Csak egyet kért: hogy Julianna Mengden mellett maradhasson. Erzsébet teljesítette ezt a kérést. Julianna önként követte barátnőjét a száműzetésbe.

Erzsébet kezdetben bejelentette a braunschweigi család Európába történő kiutasítását. A családot a Dünamünde-erődbe szállították (ma Daugavgrīva, Riga területén), ahol közel egy évig fogva tartották őket. Itt 1743-ban Annának született egy lánya, Jelizaveta.

Riga és Pétervár között levelezés vette kezdetét. Jelizaveta Petrovna vizsgálatot indított a cári ékszerek eltűnése ügyében. A Titkos Kancellária ürügyet keresett a megbuktatott család büntetőjogi felelősségre vonására, a gyémántlopás vádja pedig kényelmes eszköz volt a lejáratásra. Julianna részletesen elmagyarázta, hogy kinek adták át az ékszereket.

Az egyik kihallgatáson azt állította, hogy Anna Leopoldovna maga tört szét néhány ékszert. Erzsébet cárnő megparancsolta az őröknek, hogy faggassák ki Annát a gyémántok sorsáról, és hozzátett egy személyes utóiratot: „És ha ő elkezdene tagadni, hogy nem adott át senkinek semmilyen gyémántot, akkor mondd meg, hogy kénytelen leszek Juliát vallatóra fogni, szóval ha sajnálja őt, akkor ne hagyja, hogy ilyen kínzásnak vessem alá.”

Az új hatalom pontosan tisztában volt a megbuktatott régensnő sebezhető pontjával. Anna minden bizonnyal visszautasította a vádakat, mivel további üldöztetés nem következett, és Juliannát sem bántották.

Utolsó évei

Később Erzsébet elrendelte a család átszállítását az ország belsejébe – a Ranenburg-erődbe (ma Csapligin a Lipecki területen). Majd 1744-ben a cárnő parancsot adott Anna Leopoldovna családjának északra, az Arhangelszki kormányzóságban található Holmogoriba történő szállítására.

Éppen Ranenburgban következett be Anna és Julianna végső elszakadása. Erzsébet parancsára az udvarhölgynek az erődben kellett maradnia. Anna szolgái tudták, hogy a különválás súlyos csapás lesz számára, és egy kérvényt küldtek a fővárosba, amelyben engedélyt kértek arra, hogy Julianna velük utazhasson, de nem kaptak választ. Anna soha többé nem látta hűséges barátnőjét.

Holmogoriba érve a foglyok az Északi-Dvinán lévő jég miatt nem tudták folytatni útjukat a Szoloveckij-kolostor felé. Végül ott hagyták őket, szigorú titoktartás mellett az Uszpenszkij (Nagyboldogasszony) püspöki ház területén. A fogvatartási körülmények nehezek voltak.

Anna halála és Julianna sorsa

A kegyvesztett családtagok halál utáni sorsa előre el volt döntve. Erzsébet rendeletet adott ki, miszerint ha valaki a családból meghal, a testét azonnal a fővárosba kell szállítani.

A holmogori száműzetésben Anna Leopoldovna még két gyermeknek adott életet: Pjotrnak (1745 márciusában) és Alekszejnek (1746 februárjában).

Juliannától elszakítva, a szülésektől kimerülten az északi tél viszontagságai között, megfelelő orvosi segítség nélkül, Anna 1746. március 20-án meghalt gyermekágyi lázban („ognyevica”). Huszonhét éves volt. A hivatalos értesítés szárazon „Hithű Hercegnőként” emlegette. Testét lepecsételt koporsóban szállították Pétervárra, hogy eltemessék az Alekszandr Nyevszkij-kolostor Blagovescsenszkij (Gyümölcsoltó Boldogasszony) templomában.

Anna elsőszülöttének, a megbuktatott Ioann Antonovics császárnak a sorsa bizonyult a Romanov-dinasztia történelmének legszörnyűbb lapjának. A fiút elszakították szüleitől, és teljes elszigeteltségben tartották. Nevét „Grigorijra” változtatták, majd 1756-ban titokban a slisszelburgi erődbe szállították „névtelen fogoly” néven. 1764. július 27-én egy puccskísérlet során a 23 éves rabot saját őrei leszúrták. Anton Ulrich herceg hátralévő életét Holmogoriban töltötte, megvakult, és 1774-ben hunyt el.

Julianna Mengden hosszú 18 évig maradt száműzetésben Ranenburgban. Csak II. Katalin 1762-es trónra lépése után nyerte vissza szabadságát, és kapott engedélyt, hogy visszatérjen szülőföldjére, Livóniába. Julianna az anyai birtokon, Jērkulében telepedett le (Krimulda közelében), ritkán hagyta el azt, és gazdálkodással foglalkozott.

Élete végéig vonakodva emlékezett vissza az udvari évekre, és magával vitte a sírba az egyik lehetséges legkorábbi 18. századi LMBT-szövetség titkát. Julianna Mengden 1787. október 21-én hunyt el, 41 évvel túlélve Annát, és a carnikavai temetőben temették el.