Alekszej Apuhtyin: homoszexuális költő és Csajkovszkij barátja

Alekszej Nyikolajevics Apuhtyin mindenekelőtt olyan versek szerzőjeként ismert, amelyekből népszerű románcok lettek: „Őrült éjszakák, álmatlan éjszakák” (Nocsi bezumnije, nocsi besszonnije), „Egy pár pej ló” (Para gnyedih), „Vajon nappal uralkodik-e” (Gyenyi li carit). A megzenésített szövegek idővel háttérbe szorították a költő többi alkotását.

Mindazonáltal az orosz kultúrában Apuhtyin fontos összekötő kapoccsá vált az aranykor romantikája és az ezüstkor pszichologizmusa között. Az irodalomtörténetben nemcsak III. Sándor korának kiemelkedő lírikusaként maradt fenn, hanem olyan emberként is, akinek életrajza elválaszthatatlanul összefonódik Pjotr Iljics Csajkovszkij zeneszerző életével.

A dokumentumok, levelek és emlékiratok megerősítik mély kötődésüket és azonos nemű vonzalmukat. Ezen identitás tükröződését a kutatók Apuhtyin szövegeiben is megtalálják, megfigyelve szerelmi lírájában a „kitérés poétikáját” – a címzett nemére utaló jelek virtuóz és következetes elkerülését.

Gyermekkora és a Jogtudományi Iskola

Alekszej Apuhtyin 1840. november 15-én (27-én) született egy nem túl jómódú nemesi családban az Orjoli kormányzóság Bolhov városában. Gyermekkorát apja családi birtokán, a Pavlodar nevű faluban töltötte. Édesanyja, Marija Andrejevna (leánykori nevén Zseljabuzsszkaja) oltotta belé a költészet iránti szenvedélyes szeretetet. A fogékony kisfiú fenomenális memóriával rendelkezett, és könnyedén tanult meg könyv nélkül hatalmas szövegeket.

A környezete korán felismerte Apuhtyin kivételes irodalmi tehetségét. 1853 májusában beiratkozott a szentpétervári Császári Jogtudományi Iskolába (Imperatorszkoje ucsiliscse pravovegyenyija). Egy évvel később, a krími háború idején, a tizennégy éves növendék hangos sikert aratott a sajtóban az „Epameinóndasz” (Epaminond) című hazafias versével, melyet a tekintélyes Szovremennyik (Kortárs) folyóiratbeli siker követett. Ivan Szergejevics Turgenyev és Afanaszij Afanaszjevics Fet írók ragyogó jövőt jósoltak az ifjúnak, Alekszandr Vasziljevics Druzsinyin kritikus pedig 1855 decemberében egy találkozásuk után ezt jegyezte fel:

„[Lev] Tolsztoj bemutatta nekem a fiúköltő Apuhtyint, a Jogtudományi Iskolából.”

— Alekszandr Druzsinyin. „Napló” (1855)

Maga az 1835-ben a legfelsőbb bürokrata elit képzésére alapított Jogtudományi Iskola nemcsak kiváló oktatásáról volt híres: a pétervári homoszociális kultúra egyik fő központja is volt. Az akkori zárt fiúintézetekben könnyen alakultak ki érzelmi és szexuális kapcsolatok a növendékek között.

Ezt a hagyományt még a szubkulturális irodalom is rögzítette: például az 1879-ben Genfben apró példányszámban megjelent Orosz Erósz, hölgyeknek tilos (Russzkij erot nye dlja dam) című gyűjtemény. Az elit iskolák intim folklórját politikai fegyverként használta magas rangú végzősök (köztük Dmitrij Nyikolajevics Nabokov igazságügy-miniszter és Konsztantyin Petrovics Pobedonoszcev, a Szent Szinódus főügyésze) lejáratására, és előszava nyíltan hirdette a homoszexuális kapcsolatok széles körű elterjedtségét.

Éppen ebben a sajátos közegben keresztezte egymást Alekszej Apuhtyin és Pjotr Csajkovszkij útja, akik egy osztályba kerültek. Apuhtyin ragyogó intellektusával és irodalmi csodagyerek-státuszával gyorsan domináns pozíciót foglalt el, és mentorává vált a kevésbé magabiztos osztálytársnak. Segített barátjának értelmezni első fellángolásait – például a fiatalabb iskolatársa, Szergej Kirejev iránti erős érzését. Nyina Nyikolajevna Berberova írónő így írta le a tizenhárom éves Apuhtyin befolyását, akit egyenesen „csábítónak” nevezett:

„Minden, ami eddig szent volt Csajkovszkij számára, az Istenről alkotott fogalma, a felebarátai iránti kamaszos szeretet, az idősebbek iránti tisztelet – mindez hirtelen gúny tárgya lett… Csajkovszkij érezte, hogy egész lénye, minden gondolata és érzése megváltozik a szeme láttára… Mellette Csajkovszkij közepes képességű fiúnak tűnt, aki valamilyen ártalmatlanságával, színtelenségével ébresztett rokonszenvet…

Éjszakánként a hálóteremben (dortoirban) éjfélig suttogtak (ágyaik egymás mellett voltak), egész életre szóló, mások elől elrejtett titkaik voltak. Szerették egymást, az egyik – a pártfogás és hatalom árnyalatával, a másik – irigykedő aggodalommal: Apuhtyinnál minden világos volt, ő már kiforrott ember volt, tehetséggel, jövőbeli dicsőséggel. Csajkovszkijnál minden sötét volt.”

— Nyina Berberova. „Csajkovszkij” (1936)

Apuhtyin befolyása és a zárt intézet légköre segített a zeneszerzőnek megérteni önmagát. Berberova tanúsága szerint, miután néhányszor megpróbált érdeklődést mutatni a felső tízezerből származó lányok iránt, a fiatal Csajkovszkij végleg elfogadta a saját természetét:

„Már egy évvel később teljes, végleges, legyőzhetetlen közömbösséget érzett a nők iránt.”

— Nyina Berberova. „Csajkovszkij” (1936)

1857 nyarán Apuhtyin egy tréfás verset írt barátjának, egy mindkettejük által ismert pétervári cukrászdára utalva. A versben az édességekről szóló ártatlan vicc természetes módon megy át a csókról szóló tréfába:

(A 19. századi cukrászati kontextusban a „makaroni” egy édes mandulás süteményt jelentett, amely ma macaron néven ismert; a francia „baiser” [habcsók/csók] szójátékra épül. – A szerk.)

1859-ben Apuhtyin aranyéremmel fejezte be az iskolát, de a diadalt beárnyékolta édesanyja halála. Ez a veszteség hatalmas csapás volt számára, és megalapozta az egzisztenciális magány motívumával átszőtt, mélyen elégikus stílusát.

Szolgálat, kritika és botrány a „Chotán”-ban

A diploma megszerzése után a barátok továbbra is együtt maradtak: Apuhtyin és Csajkovszkij az Igazságügyi Minisztériumban szolgáltak, és a pletykák szerint egy lakásban éltek. Alekszej Szergejevics Szuvorin kiadó naplójának itt idézett kiadásában egy bizonyos Maszlov nevű ismerősének elbeszélése erről az időszakról az 1893. március 14-i bejegyzés alatt szerepel:

„Maszlov azt mondta, hogy Csajkovszkij és Apuhtyin férjként és feleségként éltek együtt egy lakásban. Apuhtyin feküdt az ágyban. Csajkovszkij odament és azt mondta, hogy megy aludni, Apuhtyin pedig megcsókolta a kezét, és azt mondta: »Menj, galambocskám, mindjárt én is megyek hozzád«.”

— Alekszandr Szuvorin. „Napló”

Szuvorin nem volt szemtanúja a leírt jelenetnek: a „Maszlov azt mondta” szavak egyértelműen elbeszélésre utalnak. A bejegyzés fontossága a barátok kortársak közötti hírnevének tanúsításában rejlik, és nem közös életük részleteinek független megerősítéseként.

A gondtalan fiatalság azonban hamarosan szembe találta magát a zord valósággal. Az 1850–60-as évek fordulóján az orosz társadalom radikális változásokon ment keresztül. Az irodalomban a demokrata kritikusok váltak meghatározóvá, akik polgári szolgálatot és társadalmi hasznosságot követeltek a költészettől. 1859–60-ban Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov kritikus Konrad Lilienschwager álnéven maró kritikákat és paródiákat publikált, „budoár-költészettel” és a nép szenvedésétől való elszakadással vádolva Apuhtyin verseit. Dobroljubov felállította az osztályantagonizmus kemény képletét:

„A közönség alszik, a nép már rég felkelt és dolgozik. A közönség dolgozik (többnyire a lábával a parkettán), a nép alszik vagy már ismét felkel dolgozni… a közönség sár az aranyban, a nép arany a sárban.”

— Nyikolaj Dobroljubov

Ez fájdalmasan érintette az amúgy is sértődékeny költőt. Nem akarva tehetségét a politikai konjunktúrához igazítani, kardinális döntést hozott: több mint húsz évig nem publikált a sajtóban.

Hamarosan társasági csapás is érte. 1862-ben Csajkovszkij, Apuhtyin és néhány volt évfolyamtársuk egy pétervári étterem, a „Chotán” körüli botrány középpontjában találta magát. A zeneszerző testvére, Mogyeszt Iljics Csajkovszkij drámaíró visszaemlékezései szerint az asztaltársaság tagjait „egész a városban mint buzeránsokat [»bugrokat«] járatták le”.

A „bugor” vagy „bugr” szó a 19. századi orosz városi szlengben a homoszexuális férfit jelentette. A francia bougre szóból származik, amely a késő latin bulgarus (bolgár) etnonimára vezethető vissza. A 11–13. században a francia katolikus egyház így nevezte a (Balkánról származó tanításokat követő) katar és bogumil eretnekeket, azzal vádolva őket, hogy elutasítják a reproduktív szexet és szodómiát követnek el. Idővel a szó a francia ajkú arisztokrácián keresztül bekerült Oroszországba is.

Az Orosz Birodalomban a homoszexualitást szigorúan üldözték. Az 1845-ös (1846-ban hatályba lépett) „Büntető- és javítóintézeti büntetések törvénykönyve” 995. paragrafusa a „férfival való fajtalanság természetellenes bűne” miatt minden polgári jog elvesztését és négytől öt évig terjedő szibériai száműzetést írt elő. A törvény betűjének szigorát azonban az osztályalapú szelektivitás enyhítette: az arisztokrácia és a kreatív elit köreiben a büntetőeljárás rendkívül ritka volt, és inkább zsarolási eszközként szolgált. A rendőrség titokban listákat vezetett a homoszexuális hajlamú személyekről, de a császári udvar inkább szemet hunyt felette. Éppen ez a hallgatólagos kompromisszum tette lehetővé Apuhtyin számára, hogy viszonylag nyílt életmódot folytasson.

Mindazonáltal a „Chotán”-botránynak lettek következményei. Bár büntetőeljárásra nem került sor, a barátok útjai egy időre elváltak. Apuhtyin otthagyta az Igazságügyi Minisztériumot, és a családi birtokra utazott. A nyilvános szégyentől rettegő Csajkovszkij gyökeresen megváltoztatta a sorsát: beiratkozott az újonnan megnyílt konzervatóriumba, és elhatározta, hogy hivatásos zeneszerző lesz.

Élet Orjolban és visszatérés Pétervárra

1862-től 1868-ig Apuhtyin az Orjoli kormányzóságban élt, ahol a kormányzó mellett különleges megbízatású vezető tisztviselőként alkalmazták. A járásokat járva közelről szembesült a bürokratikus gépezet korrupciójával és a reformok utáni Oroszország zord valóságával. Ez a tapasztalat megfosztotta a maradék ifjúkori illúzióitól. A költőt magával ragadta Arthur Schopenhauer pesszimista filozófiája, ami közvetlen tükröződött lírájában – amelyet immár kizárólag „az asztalfióknak” írt. Ez idő alatt csupán egyszer, 1865-ben lépett a közönség elé, amikor két jótékonysági előadást tartott Alekszandr Puskin munkásságáról.

1868-ban Apuhtyin végleg visszatért Pétervárra, miután szinekúra tisztséget kapott a Belügyminisztériumban. Ekkorra az örökletes hajlam és az anyagcserezavarok miatt kóros elhízásban szenvedett. Fizikai testessége azonban meglepő ellentétben állt kifinomult lelki alkatával: azonnal a fővárosi arisztokrata szalonok egyik központi figurájává vált.

Apuhtyinnal ellentétben Csajkovszkij hatalmas munkabírással szublimálta marginalizáltságát. Nemzeti szimbólummá válva a zeneszerző megbízható védelmet talált a homofób támadásokkal szemben. Apuhtyin viszont a belső emigráció és az esztétizmus útját választotta. Tudatosan elutasította a produktivitás etikáját, inkább szalondilettáns maradt, aki saját semmittevését mesterien művészetté formálta.

Ezen életstratégiák különbözőségét kiválóan szemlélteti levelezésük. 1866 tavaszán Csajkovszkij Moszkvából írt barátjának, arra buzdítva őt, hogy hagyjon fel a lustasággal, és kezdjen el professzionálisan dolgozni az irodalmi pályán. Apuhtyin szarkasztikusan válaszolt:

„Te, mint egy naiv intézeti lány, továbbra is hiszel a »munkában«, a »küzdelemben«… Minek dolgozni? Kivel küzdeni? Kedves pépinière-növendékem, értsd meg egyszer s mindenkorra, hogy a »munka« néha keserű szükségszerűség, és mindig a legnagyobb büntetés, amelyet az emberre mértek, – hogy az ízlés és hajlam szerint választott elfoglaltság nem munka… Hát azt, hogy én X. szépségében gyönyörködöm, szintén munkának tekintsem?”

— Alekszej Apuhtyin. Pjotr Csajkovszkijnak írt leveléből (1866)

Ez a válasz nemcsak a semmittevés jogát védi, hanem fellebbenti a fátylat az akkori LMBT-szubkultúráról is. Apuhtyin feminizált megszólításokat használ barátjával szemben („intézeti lány”, „kedves pépinière-növendékem” – így hívták a zárt leányiskolák növendékeit), ami jellemző volt a pétervári bohémia homoszexuális szlengjére, és a férfiszépségről mint esztétikai élvezet tárgyáról beszél.

Bár elvileg nem publikáló szerző volt, Apuhtyin mégis országos hírnévnek örvendett: szövegei ezernyi kéziratos másolatban terjedtek. Ebben hatalmas szerepet játszott hipnotikus szavalókészsége – a költő mélyen, de teátrális mesterkéltség nélkül olvasta verseit. Alekszandr Vasziljevics Nyikityenko cenzor és memoáríró egy ilyen est után a következőket jegyezte fel:

„Az általam eddig nem ismert Apuhtyin költő olvasta verseit… Általában kevéssé bízom a mostani új költők verseiben, de a mostaniak örömömre csodálatosak voltak.”

— Alekszandr Nyikityenko. „Napló”

Szerelmi líra és a vers zeneisége

A legnagyobb irodalmi siker az 1880-as években érte utol Apuhtyint. Három szótagú verslábakban (anapesztus, amfibrahusz) bővelkedő költészete ideális volt a románc műfajához, mivel ritmikusan utánozta a megszakadó emberi légzést.

Philip Ross Bullock brit zenetudós elmagyarázza, miért éppen a románc formáját választotta Apuhtyin és Csajkovszkij az alkotói szövetségükhöz. A 19. század második felében a magas irodalomban a realista regény uralkodott, amely egyértelmű társadalmi és erkölcsi állásfoglalást követelt a szerzőtől. A románc viszont a szalonkultúra esztétikáját örökölte, annak ki nem mondottságával és töredékességével együtt. Ez lehetővé tette a szerzők számára, hogy belső konfliktusaikat biztonságosan a zenébe szublimálják, amely érzelmileg kompenzálta mindazt, amit a szöveg elhallgatott.

A szigorú műfaji korlátoktól való függetlenség megmutatkozott magában Apuhtyin lírájában is, ahol a ki nem mondottság összetett rendszerét dolgozta ki. Brian James Baer amerikai kutató ezt „a kitérés poétikájának” nevezi. Baer szerint a lírai forma választása tág teret nyitott a queer-értelmezések számára: a vers lehetővé tette, hogy a szerző könnyedén elrejtse a címzett nemét. Mivel az orosz nyelvben az igék múlt ideje és a melléknevek egyenesen elárulják a nemet, Apuhtyin ügyesen megkerülte ezt a szabályt jelen és jövő idő, felszólító mód és élettelen tárgyak megszólításának segítségével.

Jellegzetes példa a „Száraz, ritka, véletlen találkozások…” (Szuhije, rjedkije, nyecsajannije vsztrecsi…) című vers. A lírai hős olyan szavakat választ, amelyek nem engedik meghatározni, hogy pontosan kihez is beszél:

A színházban (V tyeatre, 1881) című versben Apuhtyin egyes szám első személyben beszél, férfiként, de nem közvetlenül a személyhez, hanem annak testrészeihez szól („szemeid csillogtak”, „gyermeki nevetésed”, „szíved vert”), ami szintén megszabadítja a szöveget a nemet eláruló végződésektől:

Apuhtyin folyékonyan beszélt franciául, olaszul és németül. Versfordításaiban szándékosan kihagyta az eredeti művek heteroszexuális markereit. Amikor a német költő, Ludwig Rellstab Ständchen („Szerenád”) című versét fordította, elhagyta a nőnemű megszólítást (Holde), a semleges nemű Liebchen szót pedig a hímnemű „gyönyörű barát” (drug prekrasznoj) kifejezéssel adta vissza:

A queer performativitás legbonyolultabb példájaként Baer Delphine de Girardin francia írónő Il m’aimait tant („Úgy szeretett engem”) című versének fordítását említi. Ebben Apuhtyin női lírai hősként lép fel. Azzal, hogy minden versszakot az „Úgy szeretett engem!” (On tak ljubil menja!) mondattal zár, a férfi költő magára ölti a női hangot. Később ezt a szöveget Pjotr Csajkovszkij zenésítette meg, ami további homoerotikus felhangot adott a műnek.

Apuhtyin számára a queer irodalom megalkotása nem az identitásának közvetlen kinyilvánítását jelentette, hanem a performatív játékot és a szigorú nemi keretek elutasítását. A nemtől megfosztott szöveg radikálisan inkluzívvá vált – a homoszexuális olvasók szabadon megtalálhatták benne saját személyes élményeiket.

Ehhez az esztétikai választáshoz maga a korszak is hozzájárult. Apuhtyin és Oscar Wilde kortársak voltak, de brit kollégájával ellentétben az orosz költőt nem érték üldöztetések. Következésképpen a kitérés poétikáját nem annyira a cenzúrától való félelem diktálta, mint inkább egy tudatos művészi választás. Ahogy Alekszandr Poznanszkij történész rámutat, a valós életben a költő nem bujkált:

„[Apuhtyin] nyíltan homoszexuális életmódot folytatott, semmit sem szégyellt, semmitől sem félt, és életmódját saját vicceinek tárgyává tette.”

— Alekszandr Poznanszkij. „Csajkovszkij: a belső ember keresése” (1991)

Az érzelmi és alkotói kapcsolat Apuhtyin és Csajkovszkij között évtizedeken át fennmaradt. 1877 decemberében, amikor Csajkovszkij katasztrofális házassági kísérlete után súlyos pszichológiai válságon ment keresztül, éppen barátja verseiben talált támaszra. San Remóban tartózkodva a következőt írta testvérének, Anatolijnak:

„Ma kaptam levelet Ljoljától egy csodálatos verssel, amely sok könnyet csalt a szemembe.”

— Pjotr Csajkovszkij. Anatolij Csajkovszkijnak írt leveléből (1877. december 21.)

A zeneszerző összesen hat románcot szerzett Apuhtyin verseire, köztük az elveszett „Ki jön ott” (Kto igyot), a „Mily hamar elfeledni” (Zabity tak szkoro), a „Se válasz, se szó, se üdvözlet” (Nyi otziva, nyi szlova, nyi privjeta) és a „Vajon nappal uralkodik-e” (Gyenyi li carit) címűeket. 1886-ban Csajkovszkij megírta egyik legismertebb remekművét, az „Őrült éjszakák, álmatlan éjszakák” (Nocsi bezumnije, nocsi besszonnije) címűt:

▶️ Hallgassa meg az „Őrült éjszakák” című románcot (YouTube)

Az első kötet diadala és a kései próza

Az 1880-as évek közepén, befolyásos barátai – elsősorban Konsztantyin Konsztantyinovics nagyherceg (a K. R. álnéven író költő, akinek homoszexualitását szintén naplóbejegyzések erősítik meg) – nyomására Apuhtyin leküzdötte belső korlátait, és beleegyezett egy könyv kiadásába. 1886-ban megjelent a Versek (Sztyihotvorenyija) első gyűjteménye, melynek példányszámait pillanatok alatt elkapkodták. Apuhtyint élő klasszikusnak ismerték el.

Alekszandr Blok később III. Sándor uralkodásának korát „süket, apuhtyini éveknek” nevezte, összekapcsolva az időszakot a politikai reakcióval és az eszkapizmussal, amelynek eszményi kifejezője Apuhtyin lett. Érett éveiben a költő terjedelmes pszichológiai szövegeket alkotott: a vallomásos Egy év a kolostorban (God v monasztire), az újító Az őrült (Szumassedsedij) című drámai monológot (amely megelőlegezte az ezüstkor modernista útkereséseit) és a filozofikus Rekviem-et (Rekvijem).

Élete utolsó éveiben a súlyos beteg Apuhtyin a próza felé fordult. Megírta a D* grófnő archívuma* (Arhiv grafinyi D**, 1890) és a Pavlik Dolszkij naplója (Dnyevnyik Pavlika Dolszkogo, 1891) című elbeszéléseket. Ezekben távolságtartóan és mély cinizmussal elemezte a pétervári felső tízezer erkölcseit. A szövegeket áthatja a társasági rituálék iránti hipertrófiás figyelem – egy olyan esztétika, amelyet ma campnek neveznek. A Napló… főhőse egy idősödő, agglegény arisztokrata, akinek alakját Apuhtyin részben önmagáról mintázta. A Halál és élet között (Mezsdu szmertyju i zsiznyju, 1892) című elbeszélésében az író merészen leírta a lélek testtől való elszakadását, a misztikus szimbolizmushoz fordulva.

Ezek az elbeszélések elragadtatták III. Sándor császárt. Meghallgatta a D* grófnő archívumá*-t zárt körben, a Jogtudományi Iskola gondnokának, Pjotr Grigorjevics Oldenburgi hercegnek a házában, és ragaszkodott a publikálásához. Később, 1939-ben, Mihail Bulgakov író is nagyra értékelte Apuhtyin prózaírói mesterségbeli tudását. Pavel Popov irodalomtörténésszel egyetértve „finom, lágy, ironikus prózaírónak” nevezte a költőt.

Betegsége és utolsó napjai

Az 1890-es évek elejére Apuhtyin szinte teljesen elvesztette mozgásképességét. Vízbetegsége súlyosbodott, amit szívbetegség is komplikált. A fulladási rohamok miatt nem tudott feküdni, és éjjel-nappal egy speciálisan számára készített hatalmas fotelben ült. A gyötrelmes fájdalmak és a trofikus fekélyek ellenére intellektusa tiszta maradt: ébredés után Alekszandr Puskin verseit szavalta, és új műveit titkárának diktálta.

Lakása zarándokhellyé vált. Csajkovszkij, aki maga a világhírnév zenitjén volt, folyamatosan látogatta beteg barátját. Felidézték a Jogtudományi Iskolában töltött éveiket, és a közelgő végről beszélgettek.

Alekszej Apuhtyin 1893. augusztus 17-én (29-én) hunyt el Péterváron. Temetésén jelen volt a főváros színe-java. Pjotr Csajkovszkij ezt írta unokaöccsének, Vlagyimir Lvovics Davidovnak:

„Abban a percben, amikor ezt írom, Ljolja Apuhtyint búcsúztatják!!! Bár a halála nem volt váratlan, mégis minden olyan borzasztó és fájdalmas. Valamikor ő volt a legközelebbi barátom.”

— Pjotr Csajkovszkij. Vlagyimir Davidovnak írt leveléből (1893. augusztus)

Apuhtyin életrajza és viszonylag nyílt életmódja meggyőzően cáfolja azt az összeesküvés-elméletet, mely szerint Csajkovszkij a volt joghallgatók „becsületbíróságának” ítélete miatt lett öngyilkos (ezt a mítoszt Alekszandra Anatoljevna Orlova szovjet zenetudós terjesztette el). Alekszandr Poznanszkij történész hangsúlyozza, hogy a Jogtudományi Iskola végzősei nagyon is jól tudtak mindkét barát homoszexualitásáról, de ez nem vezetett üldöztetéshez, és maga Apuhtyin is békében fejezte be napjait, élvezve a császár pártfogását. Csajkovszkij mindössze néhány hónappal élte túl Apuhtyint, kolerában halt meg 1893 októberében.

Apuhtyint eredetileg tiszteletadással temették el az Alekszandr Nyevszkij-kolostor Nyikolszkoje-temetőjében. 1956-ban, a történelmi nekropoliszok szovjet átépítési kampánya során hamvait síremlékével együtt a Volkovo-temető „Irodalmárok hídjára” (Lityeratorszkije mosztki) szállították át.

Ma Alekszej Apuhtyin öröksége különleges értéket képvisel. Életrajza ritka példája a magánélet győzelmének az ideológiai diktátum felett. Azzal, hogy visszautasította az állami maszkulinitás sablonjait és a kritikusok „közhasznot” szolgáló követelményeit, Apuhtyin megvédte a teljes személyes autonómiához való jogát. Az általa kidolgozott „kitérés poétikája” a lírai ki nem mondottságot az egyéni szabadság terévé változtatta. A költő bebizonyította, hogy még egy normatív társadalomban is képes az ember megőrizni identitásához való hűségét, és teljes jogú hangot találni a nemzeti kultúrában, kizárólag a belső függetlenségre támaszkodva.