Grigorij Tyeplov és a homoszexualitás vádja

„Az ágyához hívatva, előbb hízelegve és jutalommal kecsegtetve, végül pedig veréssel fenyegetve, arra kényszerítette, hogy fajtalankodjon [muzselozsesztvo] vele.” Ez a mondat egy jobbágy paraszt kihallgatási jegyzőkönyvéből származik, aki gazdáját, Grigorij Nyikolajevics Tyeplov államférfit „férfival való fajtalansággal” és nemi erőszakkal vádolta. Ennek a nyomozásnak az iratai több mint két évszázadon át hevertek a Titkos Expedíció (Tajnaja ekszpegyicija) levéltárában, mígnem 2013-ban Mihail Oszokin történész be nem vonta őket a tudományos forgalomba.

A 18. században Tyeplov szokatlan karriert futott be: szegény sorból származott, és az udvar jelentős alakjává vált. Mielőtt rátérnénk a bírósági ügyre és annak következményeire, kövessük nyomon Tyeplov útját a hatalom csúcsáig.

„…bűne az volt, hogy szerette a fiúkat, erénye pedig az, hogy megfojtotta III. Pétert.”

— Giacomo Casanova velencei kalandor és író, „Életem története”

Gyermek- és ifjúkor

Grigorij Nyikolajevics Tyeplov Pszkovban született. Születésének pontos éve ismeretlen: a misztifikációkra hajlamos Tyeplov az életében keletkezett dokumentumokban 1714-et vagy 1716-ot adott meg, az Alekszandr Nyevszkij-kolostor Lazarevszkoje sírkápolnájában lévő sírkövén azonban 1711 van kifaragva.

Tyeplov apja fűtőként (isztopnyik) szolgált – kályhákat fűtött és javított. Úgy tartják, hogy ebből a mesterségből ered a vezetékneve. A társaságban azonban olyan pletykák keringtek, hogy Grigorij valódi apja a pszkovi főpap, a később rendkívül befolyásos novgorodi érsek, Feofan Prokopovics volt – a péteri korszak értelmiségije és az oktatás megszervezője. E verzió szerint az egyházi méltóság a törvénytelen fiút egy fűtőhöz adta nevelésre, hogy eltitkolja a cölibátus megszegését.

A pletykákat közvetve megerősíti az a hatalmas figyelem és anyagi ráfordítás, amelyet Prokopovics a fiúra áldozott. Tyeplov a szentpétervári Karpovszkoje-udvar elit főpapi iskolájában nevelkedett, majd pártfogója személyes költségén Poroszországba utazott botanikát és filozófiát tanulni.

Visszatérve bekerült az akadémiai közegbe. 1741-ben vagy 1742-ben Tyeplov szolgálatba lépett a Szentpétervári Tudományos Akadémián, és adjunktusi (professzorasszisztensi) állást kapott. Botanikával foglalkozott, és ezzel egyidejűleg Christian Wolffról tartott előadásokat. Ez a német gondolkodó akkoriban rendkívül népszerű volt Európában: azért értékelték, mert filozófiáját a tételek következetes levezetésével szigorú rendszerként igyekezett felépíteni. Sok 18. századi diák és tisztviselő számára a wolffiánizmus kényelmes bevezetést jelentett a tudományba.

A szolgálat mellett Tyeplov festészettel is foglalkozott, amit Prokopovics iskolájában az oktatás fontos részének tekintettek. Ma négy műve ismert: az egyik az Ermitázsban, további három a moszkvai Kuszkovo múzeum-birtokon található.

Tyeplov „trompe-l’œil” (szemfényvesztő) csendéleteket festett, amelyek azt az illúziót keltik, mintha az ábrázolt tárgyak a valós háromdimenziós térben léteznének. A festészet azonban nem vált fő foglalatosságává: Tyeplov további karrierje veszélyes politikai intrikákhoz kötődött.

1740-ben belekeveredett Artyemij Petrovics Volinszkij kabinetminiszter ügyébe, akit államellenes összeesküvéssel vádoltak. A bizonyítékok között szerepelt egy festmény, amely Volinszkij családfáját ábrázolta. Ennek hangsúlyoznia kellett a nemzetség kapcsolatát a Rurik-dinasztiával, és ezzel megalapozni az esetleges trónigényt. Volinszkij Tyeplovot bízta meg ennek a képnek a megfestésével.

Tyeplov elkerülte a büntetést: a képet sikerült megsemmisíteni, ő maga pedig be tudta bizonyítani, hogy részvétele pusztán technikai jellegű volt. Elmondása szerint csak ceruzával vázolta fel a fát egy másik összeesküvő irányítása alatt. Volinszkijt kivégezték, Tyeplovot pedig felmentették.

A Tudományos Akadémia vezetése

Jelizaveta Petrovna (Erzsébet) cárnő kegyence, Alekszej Grigorjevics Razumovszkij gróf értékelte Tyeplov műveltségét, és rábízta tizenöt éves öccse, Kirill nevelését. Tyeplov az ifjú mentora lett, és együtt indultak tanulmányútra Európába. Kirill Königsbergben, Berlinben és Göttingenben tanult, majd Franciaországba és Olaszországba látogattak.

1745 tavaszán az utazók visszatértek Pétervárra, és egy évvel később a tizennyolc éves Kirillt kinevezték a Tudományos Akadémia – az Orosz Birodalom legfőbb tudományos intézményének – elnökévé. Ezt a korai kinevezést nem az ifjú érdemei indokolták, hanem bátyjának hatalmas udvari befolyása.

Formálisan az Akadémiát Kirill Razumovszkij vezette, de a tényleges irányítás Tyeplov kezében összpontosult. Több kulcspozíciót is elfoglalva minden fontos döntést magához vont, miközben Razumovszkij csak aláírta az általa előkészített papírokat. Tyeplov úgy viselkedett, mintha az Akadémia a saját személyes birtoka lenne.

Az akadémikusok beszámolói szerint Tyeplov csapnivaló vezetőnek bizonyult. Egy adminisztrátortól elvárták volna, hogy elsimítsa a konfliktusokat a tudományos közegben, ezzel szemben Tyeplov szította az ellenségeskedést, és ő maga is folyamatosan veszekedett a professzorokkal.

Egyszer megjelent az Akadémián egy névtelen pamflet, amely kigúnyolta a tudósokat és maróan kritizálta magát Tyeplovot is. Tyeplov Vaszilij Kirillovics Tregyiakovszkij költőt gyanúsítva a szerzőséggel (állítólag felismerte a stílusát), nem elégedett meg egy hivatalos panasszal „nem helyénvaló viselkedésért”: magához hívatta a költőt, és „azzal fenyegetőzött, hogy kardjával leszúrja”.

A legélesebb és leghosszabb konfliktusa Mihail Vasziljevics Lomonoszovval robbant ki. A tudós annyira belefáradt a folyamatos összetűzésekbe, hogy arra kérte a cárnőt, szabadítsa meg az Akadémiát a „Tyeplov-igától”. Az esélyes udvari kapcsolatai azonban erősebbnek bizonyultak: Lomonoszov panaszai következmények nélkül maradtak, és a kollégáknak bele kellett törődniük a helyzetbe. Idővel a nyílt ellenségeskedés alábbhagyott, de a Tyeplovval szembeni tompa elégedetlenség nem tűnt el.

Tyeplov szolgálata Kis-Oroszországban

A Razumovszkij-fivérek kozák környezetből származtak. 1750-ben Jelizaveta Petrovna kinevezte Kirill Razumovszkijt hetmanná – a kozák közigazgatás és Kis-Oroszország hadseregének vezetőjévé (így nevezték a birodalomban a mai Balparti Ukrajna területét Kijev és Csernyihiv környékével).

A hetmannal együtt Grigorij Tyeplov is Kis-Oroszországba utazott. Kulcspozíciót elfoglalva a kancellárián, az egész iratforgalmat a saját kezében összpontosította. A rendeletek feletti ellenőrzés Tyeplovot gyakorlatilag a régió második emberévé tette Razumovszkij után.

Tyeplov adminisztratív öröksége Kis-Oroszországban kettősnek bizonyult. Egyrészt az ő idejében virágzott fel a megvesztegetés, és ő készítette elő a talajt a helyi parasztok röghöz kötéséhez (jobbágyság bevezetéséhez). Tyeplov írta a híres „Feljegyzés a kis-oroszországi rendetlenségekről” (Zapiszka o nyeporjadkah v Malorossziji) című dokumentumot, amely a hetmanátus II. Katalin általi 1764-es felszámolásának fő ideológiai megalapozásául szolgált. Ebben a dokumentumban kritizálta a kozák elöljárók visszaéléseit, és a birodalmi egységesítéshez ragaszkodott. Szergej Mihajlovics Szolovjov történész hagyományos verziója szerint a feljegyzést maga Katalin rendelte meg, azonban a modern kutatók (különösen Tatyjana Anatoljevna Kruglova) úgy vélik, hogy Tyeplov már Jelizaveta Petrovna idején elkezdett dolgozni rajta.

Másrészt Tyeplov tervezte az első kis-oroszországi egyetem megnyitását Baturinban, és aprólékosan gyűjtötte a helyi történelemmel kapcsolatos anyagokat. Később ezek az információk képezték az alapját a régióról szóló egyik első történelmi munkának, aminek köszönhetően Tyeplovot az ukrán történetírás egyik úttörőjeként tartják számon.

Házasságok és viszonya III. Péterrel

Grigorij Tyeplov kétszer nősült. Első felesége, egy svéd nő, aki két gyermeket szült neki, 1752-ben halt meg ismeretlen okból.

Két évvel később Tyeplov másodszor is megnősült – Kirill Razumovszkij unokahúgát, Matrjona Geraszimovna Gyemeshko-Sztresencovát vette el. Bár a házasság hivatalos volt, a házastársak kapcsolata szabad maradt. 1756–57-ben Pjotr Fjodorovics nagyherceg (a leendő III. Péter császár) szenvedélyesen beleszeretett Matrjonába. A viszony anekdotikusan ért véget: a szerető egy négyoldalas levelet küldött a nagyhercegnek, amelyben írásos választ követelt. Péter, aki zsigerből irtózott az olvasástól és az írástól, éktelen haragra gerjedt, és a románc azonnal megszakadt.

Tyeplovék családi élete sem sikerült: 1776-ban Matrjona elhagyta a férjét, és a férfi elmondása szerint „más kitartottjaként” élt.

Tyeplov szerepe II. Katalin hatalomra jutásában

Az 1761 végén trónra lépő III. Péter nem felejtette el a régi sérelmeket. 1762. március 2-án (13-án) Tyeplovot letartóztatták, és a Péter-Pál-erődbe vetették „a császárra tett tiszteletlen szavaiért”. Razumovszkij közbenjárása mentette meg a foglyot a kínzásoktól: Tyeplovot hamarosan szabadon engedték, megkapta a valóságos államtanácsosi (gyejsztvityelnij sztatszkij szovetnyik) rangot, de azonnal nyugdíjazták is, azzal a gúnyos utasítással, hogy kísérje a császárt hegedűn.

Ez a megaláztatás Tyeplovot a császár megbuktatását előkészítő összeesküvők soraiba taszította. A puccs sikerült: III. Pétert eltávolították a hatalomból, hamarosan „hirtelen” meghalt, és II. Katalin lépett a trónra.

Az összeesküvés egyik legműveltebb résztvevőjeként Tyeplov kapta a legfontosabb megbízatást – megírni Katalin trónra lépési kiáltványát. A történelmi hagyomány neki tulajdonítja III. Péter első személyben írt, megalázó lemondó nyilatkozatának szerzőségét is.

Az európai memoárirodalomban (különösen Giacomo Casanovánál és Georg von Helbig diplomatánál) gyökeret vert az a mítosz, miszerint Tyeplov személyesen vett részt a megbuktatott uralkodó megfojtásában Ropsában. A modern tudomány tagadja a gyilkosságban való közvetlen részvételét, a felelősséget Alekszej Grigorjevics Orlovra és Fjodor Szergejevics Barjatyinszkijra hárítva, azonban a Tyeplovról mint a leszámolás fő ideológusáról szóló pletykák szilárdan rögzültek.

„Mindenki által az egész állam legkörmönfontabb csalójaként van elismerve, egyébként nagyon ügyes, behízelgő, kapzsi, rugalmas, és pénzért mindenféle ügyre hagyja magát felhasználni.”

— Florimond Claude de Mercy-Argenteau gróf osztrák nagykövet, egy diplomáciai jelentésből

A puccsban való részvétel Tyeplovot karrierje csúcsára emelte. Húszezer rubelt és több magas kormányzati tisztséget kapott, rendszeresen együtt ebédelt Nagy Katalinnal, és állami reformokat dolgozott ki számára.

Azonban már 1763-ban megrendült a helyzete: a kegyenc ellen precedens nélküli eljárás indult homoszexualitás vádjával.

A jobbágyok elleni szodómia vádjával indított ügy

Kilenc jobbágy vádolta meg urát, Grigorij Tyeplovot sokéves szexuális erőszakkal. Elmondásuk szerint a férfi hat éven át kényszerítette a szolgákat olyan cselekedetekre, amelyeket a korabeli dokumentumok „férfival való fajtalanságnak” (muzselozsesztvo) neveztek. A parasztok sokáig hallgattak, de aztán összefogtak és kollektív panaszt tettek.

A kérvényt a cárnő Ivan Perfiljevics Jelagin által vezetett „panaszirodájába” (kabinyet zsalob) küldték. Jelagin megígérte, hogy az ügyet II. Katalin elé tárja, de inkább a szőnyeg alá söpörte a papírt – valószínűleg azért, hogy elkerülje a botrányt a befolyásos méltóság körül. Egy ideig úgy tűnt, a történet nem kerül nyilvánosságra, de hamarosan Tyeplov felesége is tudomást szerzett róla.

Matrjona Tyeplova az egyik áldozat rokonától kapott másolatot a kérvényről. Megdöbbent, „nem kis bánatában sírt”, majd hívatta a jobbágyot, hogy személyesen ellenőrizze a vádak igazságtartalmát. Hamarosan Kirill Razumovszkij is tudomást szerzett a botrányról (bár nem kizárt, hogy már korábban is sejtette, mi folyik).

Miután Tyeplov megtudta a panaszt, úgy döntött, hogy négyszemközt beszél a lázadók mindegyikével. Egyenként a hálószobájába hívatta őket, és megpróbálta lebeszélni őket a további lépésekről. A parasztok elmondása szerint a gazda azzal érvelt, hogy befolyásos tisztviselőként és a cárnő bizalmasaként mindenképpen elkerüli a büntetést.

Arra is emlékeztetett, hogy magukra a panaszosokra elkerülhetetlenül megtorlás vár: a jobbágyoknak szinte semmilyen joguk sincs, és a nyomozás, valamint a bíróság mindig is szívesebben fog hinni az „úrnak”, mint a „szolgának”. Ezekből a beszámolókból ítélve Tyeplov nem annyira fenyegetőzött, mint inkább cinikusan tényeket közölt, megpróbálva leállítani az ügy menetét.

„…hogy mertetek ti rólam Jelaginhoz kérvényt benyújtani, tudjátok, hogy engem a CÁRNŐ kegyel, és én dolgos ember vagyok, és a CÁRNŐ sem akar majd engem elveszíteni az emberei közül, és nekem mindig jobban fognak hinni, mint a szolgáknak. […] Titeket pedig, amint kihallgatásra visznek, mindjárt kínozni is kezdenek, engem pedig, ha meg is kérdeznek, úgyis csak annyit mondok, hogy ti ok nélkül idéztetek engem meg, és így halálra fognak titeket kínozni.”

— Grigorij Nyikolajevics Tyeplov, a parasztok szavai alapján, a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

Amikor világossá vált, hogy a hivatalos vizsgálatot nem lehet elkerülni, Tyeplov hamis tanúzásra próbálta rábírni a jobbágyokat. Felajánlotta nekik, hogy mondjanak el egy másik verziót: mintha a gazdát egy bizonyos „lánnyal” látták volna, és tévedésből vádolták meg olyasmivel, ami meg sem történt. Ez lehetővé tette volna a súlyos erőszakvád átminősítését a kevésbé veszélyes hamis feljelentésre. Tyeplov arról biztosította őket, hogy egy ilyen rágalmazásért a büntetés viszonylag enyhe lesz – például egy közönséges korbácsolás. Cserébe megígérte, hogy minden jelentkezőnek megadja a szabadságát.

Látszatból a parasztok beleegyeztek, és megígérték, hogy megerősítik a kitalált verziót. Szándékuktól azonban nem léptek vissza: titokban új kérvényt nyújtottak be, immár közvetlenül II. Katalinnak.

A cárnő az ügyet a Szenátus melletti Titkos Expedíciónak (Tajnaja ekszpegyicija) adta át – a legfőbb politikai nyomozószervnek, amelyet Sztyepan Ivanovics Seskovszkij vezetett. Ez a hivatal kiemelten fontos ügyekkel, elsősorban állam elleni bűncselekményekkel foglalkozott.

A nyomozás és a jobbágyok vallomásai

A nyomozati anyagokban szerepelt a „fajtalanság” (szkvernogyejsztvije) szó és a „fajtalanságot csinálni az arcánál/orcájánál” (gyelaty szkvernoszty za scseku) kifejezés – ez volt a Titkos Expedíció hivatalos bürokratikus terminológiája az orális szexre.

Elsőként Vlasz Kocsejev tett vallomást. Korábban Kirill Razumovszkij tulajdona volt, de nagykorúvá válása után Tyeplovhoz került komornyikként (kammergyinyer). Feladatai közé tartozott a gazda háztartási kiszolgálása: ő felelt a ruhatárért, segített a borotválkozásnál és a fürdésnél, és elkísérte az utazásokra. Kocsejev nős volt, de a házasság nem védte meg az úr zaklatásaitól. A kihallgatáson a következőképpen írta le a történteket:

„Tyeplov rendesen tartotta őt, és abban az évben, amikor már 20 éves volt, nyáron, […] vele, Tyeplovval aludt a hálószobában. Az ágyához hívatva, előbb hízelegve és jutalommal kecsegtetve, végül pedig veréssel fenyegetve, arra kényszerítette, hogy fajtalankodjon [muzselozsesztvo] vele. […] És ezen felül, Tyeplov olyan fajtalanságra [szkvernoszty] is kényszerítette az arcánál [za scseku], amit ő kénytelen is volt megtenni, szintén a veréstől tartva, és ezért Tyeplov megjutalmazta őt, Kacsejevet, pénzzel és ruhával.”

— a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

A parasztok elmondása szerint Tyeplov szigorúan megtiltotta, hogy bárkinek, különösen a papoknak elmondják a történteket. Kocsejev vallásos ember volt, és leginkább a bűntől rettegett. Egy alkalommal Kis-Oroszországban mégis rászánta magát a gyónásra. A pap, miután végighallgatta, vezeklést rótt az ifjúra – háromszáz napra eltiltotta a templomba járástól.

Úgy tűnik, Kocsejev ezt nem tartotta elegendőnek, és később egy moszkvai papnál próbált lelki megtisztulást találni. Az meglepően közömbösen fogadta a vallomást. Maga Tyeplov, miután tudomást szerzett a szolga gyötrelmeiről, így nyilatkozott:

„[…] ebben semmi bűn nincsen, és ezt a bolond papok találták ki a maguk hasznára, és ha te mondasz valamit, neked nem fognak hinni, én pedig azt fogom mondani, hogy te megvesztél vagy elment az eszed.”

— Grigorij Nyikolajevics Tyeplov, a parasztok szavai alapján, a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

A többi áldozat vallomásai sok tekintetben egyformák voltak. A Titkos Expedíció nyomozói szabványos hivatali nyelvezettel rögzítették őket, és nem bocsátkoztak fiziológiai részletekbe, inkább a nyomozás szempontjából formailag jelentős körülményekre összpontosítottak: vajon a bűnt böjti napokon követték-e el, és hogy kik tudtak még a történtekről.

A jobbágyok elmondása szerint a gazda jól bejáratott séma szerint cselekedett: először belekötött a munkájukba, majd áttért a veréssel való fenyegetőzésre és kikényszerítette az engedelmességet, ezután pedig néha pénzzel vagy ruhával ajándékozta meg az áldozatot.

A kérvény benyújtása előtt a (kivétel nélkül írástudó) parasztok kicserélték a feljegyzéseiket, hogy a vallomásaik megegyezzenek és következetesnek tűnjenek.

Az egyes epizódok közötti különbségek azonban azt mutatják, hogy a nyomásgyakorlás módjai az áldozat jelleme szerint változtak. Például a tizenhét éves lakájt, Alekszej Szemjonovot Tyeplov békén hagyta, miután az ifjú beszámolt neki egy moszkvai templomban tett gyónásáról. Ebből aligha következik, hogy a méltóság a hatalom képviselőiként félt volna a papoktól, de a gyónás általi nyilvánosságra kerülés ténye egyértelműen meghátrálásra kényszerítette.

Következőként a huszonkét éves Alekszej Janovot hallgatták ki, aki Razumovszkij gróf komornyikjaként szolgált. Az erőszak után Tyeplov figyelmeztette őt: ha a szolga elmegy gyónni, akkor Janovot fogják kolostorba küldeni bűnbánatra, Tyeplovnak pedig „semmi szégyene nem lesz ebből”. A fenyegetés ellenére Janov mégis felkeresett egy moszkvai papot, de „az a pópa azt mondta neki, hogy ettől a dologtól amennyire csak lehet, maradjon távol”.

Negyedikként a huszonnégy éves, kis-oroszországi születésű Ivan Tyihanovics tett vallomást. Elmondása szerint Tyeplov Razumovszkij pétervári házának hálószobájában erőszakolta meg. Az engedelmesség kikényszerítése érdekében a gazda arról biztosította az ifjút, hogy a grófi házban az ilyesmi mindennapos dolog.

„És te, fiatal ember lévén, csak gondolatban is bűnbánatot tarthatsz az úristennek, és ez ugyanaz, mintha lánnyal paráználkodtál volna, csak férfiak között történik, és Kirill Grigorjevics gróf házában sok énekes és zenész van, és hol találnának ők mindnyájan lányokat maguknak, azt hiszem, ők is paráználkodnak egymással, és nem egyedül én csinálom ezt, mások is csinálják, csak te erről hallgass.”

— Grigorij Nyikolajevics Tyeplov, a parasztok szavai alapján, a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

Az ötödik áldozat, a tizenkilenc éves Vaszilij Lobanov története demonstratív jellegével emelkedik ki: elmondása szerint a kényszerítés egyenesen az asztalnál történt, amikor teát szolgált fel a bárónak.

„…lévén […] annak a Tyeplovnak a házában, teát szolgáltam fel neki. Ekkor kettesben ő, Tyeplov, titkon elővéve a tagját, malákiát [maszturbációt] követett el, […] aztán Tyeplov olyan fajtalanságra [szkvernoszty] is kényszerítette az arcánál [za scseku], amit azért, félvén a veréstől, meg is tett, és ezért megjutalmazta őt, Lobanovot, pénzzel és ruhával…”.

— a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

A többi négy jobbágyot már nem tudták kihallgatni, bár a panaszt az ő nevükben is benyújtották.

„Magam is jobban tudom a pópáknál, hogy mi bűn, és mi nem.”

— Grigorij Nyikolajevics Tyeplov, a parasztok szavai alapján, a Titkos Expedíció nyomozati aktáiból

Az ügy kimenetele tragikus lett magukra a panaszosokra nézve – pontosan úgy, ahogy Tyeplov kezdettől fogva megjósolta nekik. A végső döntést személyesen II. Katalin hozta meg. Politikai pragmatizmustól vezérelve a cárnő titkosította az anyagokat, és rendeletet adott ki, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a sértetteknek, hogy beszéljenek a történtekről. Ezután az összes lázadót Szibériába száműzték, és erőszakkal besorozták őket a Tobolszki Helyőrségi Ezredbe.

Már 1715-ben I. Péter kiadta a „Katonai Szabályzatot”, amely büntette a homoszexualitást, de de jure ez a törvénykönyv csak a katonákra vonatkozott. Az Orosz Birodalom civil lakosságára nem létezett külön világi törvény: az azonos neműek kapcsolatait az erkölcs elleni bűncselekménynek tekintették, amely egyházi vezeklést vont maga után. A világi nyomozás csak durva erőszak esetén, vagy politikai felhangok meglétekor avatkozott be. Elméletileg Tyeplovot felelősségre vonhatták volna a nem szabad emberek elleni erőszakért, azonban az 1760-as évek rendeletei következetesen megfosztották a parasztokat mindenféle jogalanyiságtól.

Végül Tyeplov semmilyen büntetést nem kapott. Sőt, néhány évvel később titkos tanácsossá léptették elő, és új kitüntetéseket kapott. Idővel a méltóság rendezte a kapcsolatát a feleségével, és később megszülettek lányaik, Marija és Natalja.

Ez az ügy szemléletesen mutatja a jobbágyok jogfosztottságát az Orosz Birodalomban. Még a „felvilágosult abszolutizmus” korában is az állami védelmi mechanizmusok kizárólag a nemesség érdekeit szolgálták. A jobbágyokat munkaerőnek és élő vagyontárgynak tekintették, akik teljes mértékben ki voltak szolgáltatva tulajdonosuk kénye-kedvének.

Tyeplov élete a nyomozás után

A jobbágyokkal kapcsolatos botrány után Tyeplov megváltoztatta szokásait, és a következő években már fiatal nemes titkárokból alakította ki belső körét, akik között homoszexuálisok is voltak.

Giacomo Casanova az emlékirataiban megemlíti Tyeplov egyik szeretőjét – az ifjabb Lunyin hadnagyot. A velencei nem nevezi meg a teljes nevét, de a kutatók úgy vélik, hogy Pjotr Mihajlovics Lunyinról (Alekszandr Mihajlovics Lunyin tábornok öccséről és a leendő dekabrista, Mihail Szergejevics Lunyin nagybátyjáról) van szó, aki ekkoriban tizenhét éves lehetett. Az ifjút Casanova olyan gyönyörűnek írja le, hogy kis híján ő maga is „engedett a kísértésnek”.

„…találtam egy utazó párt, valamint a két Lunyin fivért. […] A fiatalabbik egy csinos, szőke, teljesen lányos külsejű fiú volt. Tyeplov kabinettitkár szeretője volt, és lévén egy határozott legény, nemcsak hogy minden előítélet fölé helyezte magát, de nem is szégyellt büszkélkedni azzal, hogy simogatásaival minden férfit el tud bűvölni, akivel csak kapcsolatba került. […] nem feltételezve, hogy nekem ilyen ízlésem lenne, kitalálta, hogy zavarba hoz engem. Ezzel a gondolattal ült mellém az asztalnál, és annyira kikészített a zaklatásaival az ebéd alatt, hogy teljesen őszintén egy álruhás lánynak hittem. Ebéd után, a tűz mellett helyet foglalva mellette és a bátor francia nő mellett, közöltem vele a gyanúmat. Lunyin, aki nagyra értékelte, hogy az erősebbik nemhez tartozik, azonnal meggyőző bizonyítékokkal szolgált a tévedésemről. Kíváncsi lévén arra, hogy vajon maradhatok-e közömbös egy ilyen tökéletesség láttán, közelebb húzódott hozzám, és meggyőződve arról, hogy elragadtatásba ejtett, felvette azt a pozíciót, amely – mint mondta – költsönös boldogságunkhoz szükséges. Szégyenszemre bevallom, hogy megesett volna a bűn, ha nem [lett volna ott a francia nő].”

— Giacomo Casanova, „Életem története”

Amikor a Titkos Expedíció körüli pletykák végleg elültek, Tyeplov nyugodtan folytatta karrierjét a legmagasabb állami tisztségekben. II. Katalin számára számos jelentést készített a közigazgatási rendszer és a gazdaság reformjáról.

1765-ben a méltóság a Császári Szabad Gazdasági Társaság (Imperatorszkoje Volnoje ekonomicseszkoje obscsesztvo) egyik alapítója lett. Ezzel párhuzamosan gimnáziumok létrehozásával foglalkozott, árvaházakat finanszírozott, és az elsők között kezdte el bevezetni az orosz mezőgazdaságba az Amerikából behozott dohányt, megtanítva a parasztokat a termesztésére.

„Tyeplov, erkölcstelen, bátor, okos, ügyes, képes jól beszélni és írni.”

— Szergej Mihajlovics Szolovjov történész, „Oroszország története ősidőktől fogva”

Grigorij Nyikolajevics Tyeplov 1779-ben, hatvannyolcadik életévében halt meg lázban. A szentpétervári Alekszandr Nyevszkij-kolostorban temették el.

Tyeplov öröksége

Mint oly sok 18. századi értelmiségi, Tyeplov is enciklopédista volt – rendkívül széles érdeklődésű ember, aki egyszerre több tudomány- és művészeti ágban is alkotott.

A festészet mellett tehetséges zenészként, és az első nyomtatott orosz románcgyűjtemény, a „Tétlenség a munka közben, avagy Különböző dalok gyűjteménye” (Mezsdu gyelom bezgyelje, ili Szobranyije raznih peszen, 1759) összeállítójaként is megmutatta magát. Ezeknek a daloknak a szövegei a viszonzatlan szerelem, a hűtlenség és a szenvedés motívumaira épülnek – olyan témákra, amelyek megfeleltek az egyre erősödő „érzékeny” (szentimentális) kultúra igényeinek. Tyeplov románcait a mai napig előadják.

▶️ Grigorij Tyeplov – A bánat vigaszára (V ogradu grusztyi), románc (YouTube)

„Nemcsak ő maga énekelt jó olaszos modorban, hanem hegedülni is nagyon jól tudott.”

— Jakob Stählin akadémikus, „Zene és balett a 18. századi Oroszországban”

Ezenkívül Tyeplov filozófusként és fordítóként is tevékenykedett. Oroszra fordította Christian Wolff műveit, és saját filozófiai írásokat is készített. A legismertebb ezek közül az „Útmutatás a fiúnak” (Nasztavlenyije szinu, 1768), ahol a szerző hosszasan értekezik az erkölcsről, a jóságról és a nagylelkűségről. Ebben a traktátusban Tyeplov nyilvánosan hirdette a keresztény ideálokat, és kritizálta a voltaire-ianizmust, amely – amint arra Gyenyisz Ivanovics Fonvizin íróval folytatott beszélgetései során panaszkodott – „megrontotta az ifjúságot”. Az intellektuális elit azonban nagyon is jól érezte ennek a moralizálásnak az álságosságát: Alekszandr Petrovics Szumarokov költő egy maró paródiát írt ugyanezzel a címmel, amelyben a haldokló apa kizárólag a bűnökre oktatja a fiát.

„A szerelem vagy szerelmi szenvedély a legkellemesebb és legeszeveszettebb minden szenvedély közül. […] A szerelem, bár vak, mégis mindig a szemekben lakozik, és a legbüszkébb szívek is meghódolnak neki. Minden, ami lélekkel él, neki köszönheti a létét. Nincs tekintettel sem a nemre, sem az életkorra.”

— Grigorij Nyikolajevics Tyeplov, „Útmutatás a fiúnak”