Pjotr Medvegyev moszkvai biszexuális kereskedő naplója 1854-ből–1863-ból

Az Orosz Birodalom 19. századi intim életéről elsősorban a nemesek hagytak hátra információkat. Pjotr Vasziljevics Medvegyev moszkvai harmadik céhes kereskedő naplója ritka kivétel. 1854-től 1863-ig jegyezte le gondolatait a hitről, a házasságról, a testről, a vágyról és a szexuális tapasztalatairól – férfiakkal és nőkkel egyaránt. Ez egy nem az elitből származó ember hangja: egy volt paraszté, egy kisvállalkozóé, a reformkori Moszkva lakójáé.

A naplót a Moszkva Városi Központi Állami Levéltárban (Centralnij goszudarsztvennij arhiv goroda Moszkvi) őrzik (2330-as fond). A kéziratos füzetek Gennagyij Jugyin krasznojarszki bibliofil hatalmas gyűjteményében maradtak fenn, ahová Medvegyev apósának – a jómódú Pjotr Lanyin kereskedőnek – a papírjaival együtt kerültek. Figyelemre méltó, hogy a fennmaradt feljegyzések tömegében egy űr tátong: az 1860-as év teljesen hiányzik. Ezt az egodokumentumot először Alekszandr Kuprijanov történész vonta be a tudományos forgalomba 1997-ben.

Kicsoda Pjotr Medvegyev

Medvegyev orosz ortodox parasztcsaládból származott, feltehetően a Moszkvai kormányzóság (gubernyija) Dmitrovi ujezdjének Szurmino nevű falujából. Speciális oktatásban nem részesült – épp csak annyira sajátította el az írást-olvasást, hogy az üzleti ügyeit intézni tudja.

„Tegnap egész nap otthon ültem, a városban semmi dolgom […] leveleket írtam a barátaimnak, és teleírtam őket egy halom nyelvtani hibával, nagyon sajnálom, miért nem tanultam nyelvtant fiatalkoromban, mennyire jól jönne most, az írás iránti szenvedélyem mellett.”

— 1854. április 6.

A kereskedelemben a harmadik céhes (gildija) kereskedő rangjáig küzdötte fel magát – a birodalom mércéjével mérve ez egy kisvállalkozónak felelt meg. Moszkvában élt, először Szemjonovszkojéban, majd a Belij gorod (Fehér város) negyedben. Szabadidejét sétálással, olvasással és színházba járással töltötte. Saját bevallása szerint szerette az „olvasást, az éneklés és zene hallgatását, a színházat, nyáron pedig a természetet, az utazást és a sétákat”.

A naplóból kitűnik, hogy Medvegyev mélyen vallásos, fogékony és érzelmileg labilis ember volt. Könnyen dühbe gurult, és aztán sokáig nem tudott megnyugodni.

„Mennyit szenvedek a saját jellememtől, egy perc alatt felingerlem magam, s egy hétig sem térek magamhoz.”

— 1855. július 29.

Ugyanakkor jónak és lágyszívűnek tartotta magát – és sajnálta, hogy ezt nem tudja kimutatni.

Házasság és családi konfliktus

Medvegyev 30 évesen, 1851-ben vette feleségül egy jómódú moszkvai kereskedő lányát, Szerafima Petrovna Lanyinát. Érdekházasság volt: Medvegyev a hozományban és a kapcsolatok megerősödésében reménykedett. A családi élet nehéznek bizonyult: sem szerelem, sem megértés nem alakult ki közöttük.

„Uram! Féreg vagyok, nem ember, és nagyon bűnös vagyok előtted, keserű, nagyon keserű, miért szenvedek ennyit amióta megnősültem, egyetlen boldog-örömteli napot sem látok. Gonoszság, veszekedés történik naponta a családomban. Anyám, húgom, feleségem – ez egyszerűen maga a pokol, mit tegyek, Uram!”

— 1854. március 23.

A szenvedés további forrása volt felesége meddősége, miközben maga Medvegyev szeretett volna gyerekeket:

„Gyermektelen vagyok, és így kihal apám nemzetsége, és ismerős számomra Ábrahám pátriárka bánata, aki a gyermektelenség miatt búslakodott […] Keserű, szomorú. De legyen meg az Isten akarata.”

— 1856. október 1.

A naplóban folyamatos ellenségességgel ír a feleségéről – mint „ostoba libáról”, akinek nincs műveltsége, nincs ízlése, szeszélyes és hajlamos a veszekedésre. A konfliktusok tettlegességig fajultak. Medvegyev megverte a feleségét, majd azonnal megbánta:

„Néhány pimasz szó miatt elhatároztam, hogy megbüntetem a feleségemet […] néhány pofont és ütést adtam a feleségemnek, amire ő káromkodással és kiabálással válaszolt, még arra is vetemedett, hogy visszaüssön […] még adtam néhány ütést a lesztovkával [bőrből készült imafüzérrel] és az öklömmel, a jelenet borzalmas volt […] Mindezt átgondolva elszorult a szívem, és több mint egy órán át zokogtam.”

— 1854. március 23.

Később megjegyezte, hogy felhagyott az erőszakkal:

„Néha az ingerültség óráiban verekedtem is, mintegy leckeképpen; mostanra eltelt jópár év – már az ujjammal sem érek ehhez az emberi formát öltött tuskóhoz.”

— 1861. március 29.

A verések után akár napokig is feküdt betegen, képtelenül a munkára vagy az imára. A naplóból kiderül, hogy a házasságon belüli intim élet nem szűnt meg, de formalitássá vált.

„Eljött az idő […] nem vágyból, nem szenvedélyből, hanem csak úgy, megszokásból történik a közösülés folyamata.”

— 1859. január 31.

Később Szerafima megcsalta. Az egyik epizód hatalmas botrányhoz vezetett. Medvegyev náluk lakó unokaöccse, Alekszandr Birjukov bevallotta, hogy viszonya van a feleségével:

„Őszintén és minden részletre kiterjedően bevallotta a többszöri vérfertőzés bűnét […] És én mindezt a szívemre vettem, de büntetést és más felkavaró jeleneteket, szidalmazást, szemrehányást nem engedtem meg magamnak.”

— 1861. augusztus 6.

A kor vallási logikája szerint a feleségnek a férj rokonával folytatott viszonyát a házasság révén létrejött tiltott rokonság egy formájaként lehetett felfogni – ezért is nevezi Medvegyev a történteket „vérfertőzésnek”. Két évvel később végül mégis véresre és kék-zöldre verte unokaöccsét egy bottal a munkások szeme láttára, majd ő maga zokogott emiatt keservesen.

Medvegyev nem szánta rá magát a válásra. A házasság felbontása az akkori Oroszországban egyházi határozatot és komoly indokokat követelt. A feleségének magasabb státusza és kapcsolatai voltak, maga Medvegyev pedig hívő emberként hajlamos volt a sorsát a bűneiért kapott büntetésként felfogni.

Az ideális házasságról alkotott elképzelése romantikus volt: a házastársaknak szeretniük kell egymást, korban közel kell állniuk egymáshoz – partnereknek kell lenniük, nem pedig főnöknek és beosztottnak.

Férfiakban való gyönyörködés

Még mielőtt a naplóban megjelennének a férfiakkal való szexuális kapcsolatokról szóló bejegyzések, Medvegyev rögzíti a férfiszépség iránti vonzalmát – olyan nyíltsággal, amely szokatlan az ő közegében és korában.

Az egyik első naplóbejegyzés 1854. január 9-ről a moszkvai utcákon sétáló fiatal férfiak elragadtatott leírása:

„Oly gyakran találkozom a fehérköves [Moszkvában] fiatalemberekkel, akiknek angyali tekintetük van, igéző szemeik, kedves kis szájuk, csókra hívó ajkaik és finom pihék az arcukon […] nézed az ilyen embereket, és nem tudsz betelni velük, milyen formás náluk minden – a karok, a lábak, a fogak és a mellkas és minden forma, a járásuk, a mozgásuk, és különösen a mezteleneké, és a természetnek ez a szépsége. Az ember tökéletessége mindig magával ragad kecsességével.”

— 1854. január 9.

Megismerkedett jóképű fiatal férfiakkal, és ezek az ismeretségek érzelmi jelleget öltöttek számára. Az Alekszandr Ivanovics Szmirnovval való találkozásról ezt írta:

„Röviden megismerkedtem Alekszandr Ivanovics Szmirnovval, azzal a gyönyörű fiatalemberrel, akiben mindig gyönyörködtem, egész estét együtt töltöttük, és kiderült, hogy jó és nyílt szíve van, nagyon kellemes lenne közelebb kerülni hozzá.”

— 1854. május 31.

Egy héttel később, sógornője esküvőjén újra az egész estét együtt töltötték: „Megint Alekszandr Ivanovics Szmirnovval vagyok, az estét kellemesen töltöttük, őszintén beszélgetve egymással.” Szmirnov osztotta a nézetét a „házasság egyenlőtlenségéről” – Medvegyev számára ez a közelség bizonyítéka lett.

Örömet okoztak neki a húsvéti csókok is. Magáról a krisztusozás (hudosztoszovanyije, húsvéti köszöntés csókkal) szokásáról ezt írta:

„Jól van az kitalálva a Szent Ruszban, hogy csókolóznak a krisztusozáskor, itt gondolat is van, kellem is, és egység is, minden megvan.”

— 1854. április 11.

Egy 1858. március 24-i bejegyzésében pedig leírta a „szokás szerinti” csókolózást „A. G. Guszarevvel és Sz. A. Mozsuhinnal, gyönyörű fiatalemberekkel, akiket szívből szeretek”, miután teáztak egy traktírban (vendéglőben).

1861-ben a bejegyzések egyre nyíltabbá váltak. Medvegyev bevallotta, hogy a fiatalság „teljesen elcsábítja” őt:

„A fiatalság teljesen elcsábít engem, csodálatos dolog – szép, vidám, ügyes, és illedelmesen viselkedik, de a fiatalság szerint él.”

— 1861. március 4.

Három hónappal később pedig:

„Félelmetesen zavarba hoznak a fiatalemberek a fellépésükkel, ügyességükkel; a maguk frissességével, szépségével és fiatalságával pedig saját magam tökéletes kiábrándultságába taszítanak.”

— 1861. június 7.

A fürdőzést esztétikai élménnyé változtatta:

„Micsoda gyönyörűség a fürdőzés, micsoda frissesség, fiatal társaság és élvezet látni a maga teljes természeti szépségében az embert, minden formát, mozgást, egyszerűen gyönyörűség. Képzeletben visszatérsz Görögország plasztikus időszakába. Ezek lennének a szobrok mintái, amikor a márványban és a vásznon gyönyörködünk a szépségben, a kecsességben, a formában. De milyen a valóságban gyönyörködni egy gyönyörű fiatalemberben, a maga teljes szépségében és frissességében, az izmok mozgásában, a test élet-színében.”

— 1861. június 8.

Egyik bejegyzésében Medvegyev összekapcsolta városi sétáit ezzel az érzéssel:

„Jegorovnál új arcokkal ismerkedem […] gyönyörködöm a fiatalemberekben, és elragad a régmúlt, és ők szimpatizálnak velem.”

— 1859. június 17.

Ez a férfitest és a férfiszépség iránti vonzalom Medvegyev számára az élet állandó hátterét jelentette – és idővel szexuális gyakorlattá is vált.

Homoszexuális kapcsolatok

Három évnyi nehéz házasság után Medvegyev saját szavai szerint „elhatározta, hogy vágyai és hajlamai szerint cselekszik” és „szabad folyást enged a szenvedélyeinek”. Egy 1854. július 2-i bejegyzésében már leírt egy éjszakai kalandot egy prostituálttal a Trubnaja körúton – és ugyanott, visszamenőleg megmagyarázta a történteket:

„Fiatalkoromban a költői irányultság és a plátói szerelem nem talált visszhangra […] és amikor már minden kialudni kezdett – a szerelem és a költészet is –, bennem elkezdtek tombolni a szenvedélyek.”

— 1854. július 2.

Ettől a pillanattól kezdve kapcsolatba lépett nőkkel és férfiakkal egyaránt – leggyakrabban részeg állapotban, traktírokban vagy az utcán. Az alkohol egyfajta közvetítőként (mediátorként) szolgált: a vodka átmenetileg feloldotta a belső tilalmat, lehetővé tette az osztálykorlátok leküzdését és az átmenetet a „kéjvágyó elbeszélésekből” a cselekvésbe.

Fizetős szexhez nőkkel ritkán folyamodott (Oroszországban akkoriban a prostitúció legális volt). Vallási okokból nem tartott szeretőt. Az ő ortodox erkölcsi mércéje szerint a szeretővel való kapcsolat súlyos házasságtörésnek számított. A feleségével való szex böjt idején, a maszturbáció, a prostituálttal való kapcsolat vagy az azonos nemű kontaktus – mindezeket kevésbé súlyos bűnnek tartotta.

Különösen sok férfiakkal kapcsolatos epizód jelenik meg a naplóban 1861-től. Medvegyev nyíltan leírta mind vágyait, mind a találkozások körülményeit.

Az egyik állandó partnere Alekszandr Petrovics Zamkov volt – abból a kereskedő-polgári (mescsanszkoje) körből származott, akivel Medvegyev a mulatságokon és a híres Pecskin traktír szobáiban (nomerjeiben) találkozott. Medvegyev úgy jellemezte őt, mint aki „szenvedélyesen vadászik a kéjelgésre” – akárcsak ő maga:

„Összefutottam Alekszandr Petrovics Zamkovval, megbeszéltük, hogy üldögélünk kicsit a Pecskin traktír szobáiban. Ismerjük mi ezt a kicsit! […] ittuk a vodkát, beszélgettünk, utána pedig – a szobákban onánia [maszturbáció] és a fürdőkádban kulizmus [a latin culus – „segg” szóból] […] Régen láttuk egymást […] de találkozáskor mindig csinálunk valamit, mindketten szenvedélyes vadászai vagyunk a kéjelgésnek.”

— 1861. november 15.

Zamkovval Medvegyev korábban már gyakorolta a „kölcsönös malákiát” is – így nevezte a kölcsönös maszturbációt. Zamkov iránt nemcsak fizikai, hanem érzelmi vonzalmat is érzett:

„Szasa iránt erős szívbéli vonzalmat érzek. Gyönyörű a külseje és a jelleme is, egyúttal – jó szívű ember. Gyakran álmodozom, megfeledkezve magamról, róla […] és vele mindenre kész vagyok.”

— 1861. március 4.

A Pecskin traktírban Zamkovval történt találkozás utáni reggelen Medvegyev ezt jegyezte fel:

„Fájdalom a fejben, fájdalom a testrészekben, fájdalom a szívben, és fáj a lelkiismeretem is, valójában micsoda aljasság.”

— 1861. november 16.

De azonnal hozzátette a megszokott magyarázatot:

„De mindennek az oka – az én szerencsétlen házasságom, ha megtaláltam volna azt, amit elképzeltem, és ha a házaséletem szeretetteljesebb lenne, soha nem történt volna ilyesmi, és én lennék a legjóbb ember.”

— 1861. november 16.

Medvegyev lehetséges partnerei között volt az örmény Ivan Moiszejevics Dalmazov is – egy huszonöt éves, Gori városából származó fiatalember, aki Moszkvában élt, és zenét és nyelveket tanult. 1861. november 8-án Medvegyev bement hozzá a Voronyezsszkoje-udvaron (a kereskedők körében népszerű szállodában) lévő szobájába, ahol lenyűgözte a berendezés: „Könyvek, drága festmények, bútorok, virágok, két zongora”. Dalmazov megkínálta vodkával, játszott a zongorán – aztán pedig:

„A vodka megtette a magáét, a kölcsönös onánia erjedni kezdett a gondolatokban, játszottunk, birkóztunk és semmi több.”

— 1861. november 8.

Medvegyev a barátaival is intim kapcsolatba lépett. 1861 májusának végén, miután sétált Kozma (Kuzma) Finogenovics Szidorovval – egy saját köréből származó, nős barátjával – és italoztak:

„Kuzma elragadtatta magát, és engem is magával ragadott a hálószobába […] Különös, mivel magyarázható ez?”

— 1861. május 29.

Medvegyev megjegyezte, hogy Kozma – egy nős férfi, akinek „csinos, fiatal felesége van” – maga kezdeményezte a kontaktust.

Miután mennybemenetel napján összeveszett a feleségével, Medvegyev egy Szinicin nevű barátjával Osztankinóba utazott. A városi parkok és a peremkerületek egyfajta vakfoltként szolgáltak, ahol enyhült a rendőri és társadalmi felügyelet. A naplóban leírta az egyre növekvő vágyat:

„Vágy ébredt bennem, hogy igyak és átadjam magam a züllésnek, amúgy is erős szenvedélyeim mellett nyugtalanító vágyam támadt, hogy legyen egy nőm vagy egy férfim onániára, kulizmusra, amire csak akarják […] a kéjelgés és a szégyenletes züllés megszokása uralkodott bennem.”

— 1861. június 1.

Az osztankinói kertben izgalomba hozták az antik szobrok:

„A belvederei Apollón, aki teljes plasztikus szépségében áll a dombon, és a meztelen vállú kariatidák, valamint Proserpina elrablásának kéjelgő figurája […] aprólékosan szemügyre lettek véve, ami még jobban felkavarta heves véremet.”

— 1861. június 1.

Szinicin először elutasította a „kéjelgést”, és azt javasolta, hogy keressenek „kaméliákat” – prostituáltakat (a szó a 19. századi európai kultúrában elterjedt kurtizánképre utal ifjabb Alexandre Dumas A kaméliás hölgy (La Dame aux camélias) című regényéből). Prostituáltakat nem találtak. Medvegyev feljegyezte, hogy kétségbeesésében „még imádkozott is” az ördöghöz – és mégis:

„Hirtelen egy őrült gondolat szállta meg barátom részeg fejét […] felkiáltott: »gyere, E…-zzük meg egymást« […] a részemről semmiféle indíttatás és vágy nélkül […] öntudatlanul, érzéketlenül a földre vetettük magunkat, és sokáig céltalanul próbálkoztunk, kölcsönösen, onánia útján kéjelgést előidézni, de sikertelenül.”

— 1861. június 1.

Másnap reggel, „bepiszkolva, csupa sárban és rosszullétben”, Medvegyev keserű önvádat jegyzett fel:

„Micsoda egy fráter vagyok én. Az én koromban, az én helyzetemben, ilyen disznóságokat csinálni, és akaratlanul is kéjvágyó elbeszélések erejével onániára csábítani másokat.”

— 1861. június 1.

Medvegyev saját érzése szerint a viselkedése hatással volt a környezetére is: olyan emberek, akik korábban nem vettek részt hasonló gyakorlatokban, elkezdtek maguk ajánlkozni rájuk.

Kocsisok és egy 18 éves „kegyenc”

Medvegyev szexuális életének állandó jellemzőjévé váltak a fiatal kocsisokkal való alkalmi kapcsolatok. Ezt maga is egyfajta szokásként írta le:

„Egy ideje kialakult bennem az a szenvedély, hogy fiatalabb kocsisokat válasszak, akikkel útközben viccelődöm, miközben arra törekszem, hogy kerülő úton éljek a kölcsönös onániával, ami majdnem mindig egy poltyinnyik vagy 30 kopejka segítségével sikerül is, de voltak olyanok is, akik csak az élvezetért belementek. Csak ebben a hónapban akár 5 alkalommal is, azonban erősen kifejlődött bennünk ez a káros szenvedély.”

— 1861. november 2.

Egyik állandó partnere egy 18 éves ifjú lett, aki Medvegyev házában élt – valószínűleg bérelt szolga volt. Medvegyev hangsúlyozta, hogy ő már „fejlett” volt, vagyis nem gyerek, de mégis látta a helyzet erkölcsi problémáját:

„De miért szoktatok rá egy fiatal fiút (de mellesleg, már fejlettet)? […] Már az előző lakáson is háromszor volt vele kéjelgő kölcsönös onánia kapcsolatom, egy kicsit félénk ugyan, de úgy tűnik, neki is kellemes.”

— 1861. augusztus 1.

Ezt az ifjút a naplóban „kegyencnek” (favorit) nevezi. Egy héttel később, a szokolnyiki ligetben tartott bál után Medvegyev így írta le az éjszakát:

„Felvillanyozva a kéjelgés képzeletével – éjfél van, és nem tudok aludni, hol vegyek kielégülést. A feleségem elutazott az apjához, bár rozzantka, de mégis a sajátom, nem megvett, vásárolni pedig nem áll a jellememben, és nem is szokásom. […] Olcsón és közel – kézi onánia? Száraz és nem heves. Az ördög vagy a mesterkedései pedig az 18 éves kegyenc felé tolják a gondolatot és a vágyat […] És íme a hatodik alkalom is – kölcsönös onánia.”

— 1861. augusztus 8.

Ebben a részletben jellemző a választás logikája: a feleség elutazott, nem akar fizetni prostituáltért, az önkielégítés nem elégíti ki – így a házban élő ifjúhoz fordul. Medvegyev nem titkolta, hogy a kezdeményezés tőle származott.

Bűnbánat és a belső körforgás

Minden epizódot bűnbánat követett. Medvegyev nem mentette fel homoszexuális gyakorlatait – továbbra is bűnnek tartotta őket. De nem a legsúlyosabb bűnnek: az ő belső hierarchiájában a házasságtörés (szeretővel való viszony) rosszabb volt.

A mai olvasó számára ez az erkölcsi mérce paradoxnak tűnhet, de szigorúan a bizánci-orosz kánonjogon – a Kormcsaja knigán (Kormánykormánykönyv) és Böjtölő (Neszteutész) IV. János konstantinápolyi pátriárka szabályain – alapult. Az egyéni vagy kölcsönös „malákiáért” viszonylag mérsékelt vezeklés járt: negyven naptól két évig terjedő eltiltás az áldozástól, földre borulásokkal (metániákkal) kísérve. A házasságtörés – a hites feleség megcsalása – a család lerombolásának és a házasság szentsége meggyalázásának számított, amiért az egyházi kánonok akár tizenöt évig terjedő kiközösítést írtak elő.

„Persze, kellemes, édes, szenvedélyes az érzés, de minden mulandó. Milyen lesz aztán megfizetni – mindezért mind az életben a tettek és az egészség terén, mind a halál után a pokolban és az ítéleten […] Bűnös dolog Isten ellen; szégyenletes az emberek előtt; lelkiismeret-furdalás önmagammal szemben.”

— 1861. augusztus 8.

Ezen epizód utáni reggelen így írta le bűnbánati rituáléját:

„Reggel felkelve, sajnálni kezdtem a lelkem jó hangulatát […] egy eldugott szobában, egyedül, mivel senki nem volt itthon, elolvastam imádkozó testtartásban […] az imákat a beszennyeződés ellen és a bűnbánati kánonokat az Úrhoz és az Istenanyához, a meghatottság könnyeit lélegezve.”

— 1861. augusztus 9.

Medvegyev élete egy ismétlődő körforgássá változott: visszaesés – bűnbánat – ima – újabb visszaesés. Ezzel tisztában volt:

„Azonban erkölcsileg teljesen elvesztem, valami megkeményedés lett úrrá rajtam, és nagyon gyakran cél és szándék nélkül adom át magam a legundorítóbb bűnöknek. Mintha valami undorító érzés üldözne engem, egyfajta kétségbeesés […] inkább automatává váltam, mintsem emberré. Úgy cselekszem – értelem, akarat és szív nélkül.”

— 1861. november 20.

Ugyanebben a bejegyzésben szerepel egy formula, amely tömören adja vissza az egész ciklust:

„A kocsissal onánia, közben pedig […] utána elmentem az éjszakai virrasztásra [vszenoscsnaja]. Szép kis fráter.”

— 1861. november 20.

Néha sikerült megállnia, hogy ne essen vissza. 1861. november 5-én, miután leitta magát a barátaival, ezt vallotta be a naplóban:

„Amikor iszom, mindig az onániára vagy valami másra készülök. De hála Istennek, felkeltem a hajnali istentiszteletre [utrenyja], végighallgattam azt és a korai liturgiát […] utána pedig az irodában dolgoztam, a kezemmel és a fejemmel, ahogy már régen nem dolgoztam.”

— 1861. november 5.

Jellemző, hogy mindeközben Medvegyev büszke volt arra, hogy „megőrzi magát a házasságtöréstől” a nőkkel. Amikor nős barátai – Komarov, Bogdanov – szeretőkhöz és prostituáltakhoz jártak, megfigyelte ezt, és az erkölcsi fölény őszinte érzésével jegyezte le. 1861. november 10-én, amikor elment Dalmazovhoz, Medvegyev ott találta Pjotr Bogdanovot – nős ismerősét, akinek akkor már fia volt – egy paraván mögött, nőkkel „randevúzni”. Medvegyev elment:

„Tudatában lévén az erkölcsi erőmnek, mert ő szégyellt megmutatkozni előttem.”

— 1861. november 10.

Vaszilij Komarov – egy Medvegyev köréből származó kereskedő, tíz gyermek apja – eközben „bentlakóként élt” a Malcsugin nővéreknél (énekesnőknél, akikhez moszkvai kereskedők jártak), és a pénzét borra és vacsorákra költötte. Róla Medvegyev ezt jegyezte fel: „Szép kis fráter. Azt mondja, szeretek, vétkezem.”

1861. november 25-én Medvegyev Szidorovval és annak szeretőjével a Szuzdalszkoje-udvaron kötött ki – egy olyan helyen, amely elmondása szerint „a népi fejlődés színhelyéül szolgál a kéjelgés terén”. A bejegyzés röviden végződik:

„Na most aztán eljutottam a legelsőrangúbb disznóságokhoz.”

— 1861. november 25.

Önmegmagyarázás: a sikertelen házasság mint ok

Medvegyev viselkedését következetesen a boldogtalan házasságával magyarázta. Számára ez nem ürügy volt, hanem őszinte kísérlet önmaga megértésére:

„Ki ismerne fel engem most a régi ismerőseim közül, azt az ifjút, a böjtölőt, a szüzet, az imádkozót és a mindenben szerény, példamutató ifjút. Ki ismerne fel? Tíz év szerelem nélküli, egyetértés nélküli házasság – és én egy mértéktelenül kicsapongó züllött emberré lettem.”

— 1861. június 1.

És tovább:

„Ó, én szerencsétlen és mindez – az én meggondolatlan, ostoba házasságomnak vagyok az áldozata. Ha nem lenne ez az ostoba liba társam, már régen élvezném a boldogságot, a szerelmet és a jó társadalmi helyzetet.”

— 1861. június 1.

Ez a logika a napló során végig ismétlődik. Minden epizód – Zamkovval, a kocsissal, a „kegyenccel” – ugyanahhoz a következtetéshez viszi vissza: a házasság a hibás, nem ő maga. Medvegyev ugyanakkor nem vette észre az ellentmondást: a férfiak iránti vonzalom korábban jelent meg a naplóban, mint a „züllésre” vonatkozó panaszok, és önálló érzésként volt leírva, nem pedig a sikertelen házasság következményeként.

Pszichológiai szempontból a feleségre hárított vád a racionalizáció védekező mechanizmusaként szolgált. Felismerve, hogy képtelen megfelelni a patriarchális családi boldogság normájának, Medvegyev tudattalanul a feleségére hárította a felelősséget, ezzel mintegy erkölcsi feloldozást (búcsúcédulát) állítva ki magának a kielégülés máshol történő keresésére.

Politikai nézetek

Medvegyev ortodox monarchista és szlavofil volt. Támogatta a cári hatalmat, értékelte az ortodoxiát, és úgy vélte, hogy Oroszországnak saját hagyományaira építve kell fejlődnie. I. Pétert kegyetlensége miatt kritizálta:

„Íme a saját eszméik mártírjai voltak, szép kis ember volt I. Péter is. A kegyetlenségnek egészen idáig fajuló fokáig. Az ember haja égnek áll a kínzásoktól és gyötrelmektől.”

— 1861. november 21.

A rendőrséget viszont Medvegyev megvetette. Amikor egy ügye kapcsán szembesült velük, ezt jegyezte fel:

„Ezek a tisztviselők – élő cápák. Nemhogy az igazságosságot keresnék, de pénzért bármit hajlandók megtenni […] a lelkiismeretet, a szégyent és a törvényt naponta lábbal tiporják, és még jutalmakat, rangokat, fizetést is kapnak a kormánytól, mint a rend jó szándékú őrei […] miközben ők maguk az igazi tolvajok, rablók.”

— 1859. január 9.

A jobbágyfelszabadításról szóló 1861. március 5-i kiáltványt (manifesztumot) Medvegyev részletesen leírta a naplójában. Véletlenül szerzett róla tudomást, mivel átaludta a reggeli misét (obednyát): a szakácsnő elmondta, hogy „egy katona hozott valami újságokat”. A kiáltványt annak bőbeszédűsége miatt nem tudta elolvasni, de elsírta magát: „Csak a könnyek folytak erősen a szememből, és csak annyit mondtam: »Uram, dicsőség neked«”. Mosdatlanul, hálóingben, csizma nélkül kalucsnyiban rohant el a Bogojavlenyije (Vízkereszt)-templomba.

A nép reakcióját Medvegyev józanul értékelte: nem volt lelkesedés, a kiáltvány jogi nyelvezete összezavarta az embereket. A vendéglőket járó katonai őrjáratok „elrabolták az öröm utolsó részét is”. „Kellemes dolog örömöt és vidámságot kifejezni a szuronyok alatt?” – kérdezte.

A napló mint a szexualitás történetének forrása

Medvegyev naplója a legritkább dokumentum, amely rávilágít a városi kereskedők és polgárok (mescsanye) intim életére a 19. század közepén. Míg a nemesi emlékiratokat, a bírósági ügyeket és a paraszti életmódot a történészek kellő alapossággal tanulmányozták, a kereskedőosztály minimális bizonyítékot hagyott hátra a szexualitásáról.

Medvegyev feljegyzései lerombolják a tapasztalatának kivételességéről szóló mítoszt. A napló megmutatja, hogy a kereskedő nem olyan dologba vonta be az embereket, ami számukra ismeretlen lett volna, hanem egy már kialakult közegben cselekedett. Partnerei ugyanabból a körből származó férfiak lettek – nős barátai, kiskereskedők, valamint fiatal kocsisok és szolgák. A hasonló gyakorlatok elérhetőek voltak, és bár az egyház elítélte őket, a társadalomban nem váltottak ki pánikszerű rettegést.

A szexualitás története szempontjából különösen értékes az a nyelvezet, amellyel Medvegyev leírta az élményeit. Szótárában nincsenek sem orvosi diagnózisok, sem olyan jogi kifejezések, mint a „férfival való fajtalanság”. Az egyházi bűnbánat kategóriáiban gondolkodott, cselekedeteit „malákiának”, „kulizmusnak” vagy „kéjelgésnek” nevezve. A naplóból teljesen hiányzik a szexuális identitás modern fogalma: Medvegyev nem tartotta magát egy különleges típusú embernek. A férfiak iránti vonzalma természetesen élt együtt a nők iránti vonzalmával, és az ellentmondást csak a tettek bűnös mivoltában látta, nem pedig a saját természetében. Ez a szemlélet tipikus a szexualitás medikalizálása előtti korszakra.

Élet a bűn és a szabadság között

Medvegyev naplójában két rend csap össze: a szigorú vallási erkölcs és az egyéni szabadság iránti növekvő vágy, legalább a magánélet keretein belül. Medvegyev folyamatosan egyetlen kérdésbe ütközött: hol ér véget a társadalom és az állam joga az ember ellenőrzésére, és hol kezdődik a személyes szféra.

A napló vége felé Medvegyev olyan embernek tűnik, aki mindkét oldalt elveszítette – a vallásit és az érzékit is. Nem talált sem békét a hitben, sem örömöt az élvezetekben. Az utolsó, 1862 nyarán tett feljegyzései fáradtnak hangzanak:

„Leéltem ennyi évet, és mit tettem magamért, a társadalomért és a hazámért? […] Mit éltem én? Csak tengődtem. Mit tettem én? Terhére voltam magamnak és az embereknek, éltem – gyötrődtem, és az embereket is untattam. […] De azért élni, lélegezni a te világodban még nagyon szeretnék, a te kegyelmedből. Könyörülj rajtam.”

— 1862. július 16.

Ezt az egzisztenciális válságot egy társadalmi katasztrófa súlyosbította. 1863. január 1-jén a kormány jóváhagyta a céh-reformot, amely megszüntette a kereskedők harmadik céhét. Ahhoz, hogy a kereskedőosztályban maradhassanak, a kisvállalkozóknak megfizethetetlen összegű hozzájárulást kellett fizetniük. Akik ezt nem tudták megtenni, azokat automatikusan a mescsan-rendbe (városi kispolgárságba) sorolták át. Medvegyev számára ez annak a státusznak az elvesztését jelentette, amelyért egész életében dolgozott. A pénzügyi csőd, megszorozva a saját másságának felismerésével és a tönkrement házasságával, elviselhetetlen nyomást teremtett.

A napló 1863. február 23-án megszakad. Medvegyev felesége, Szerafima 1864. augusztus 21-én hunyt el. Hogy miként alakult a mescsan-rendbe átsorolt Medvegyev további élete, nem tudni.

Ma Pjotr Medvegyev naplója nem csupán egyedülálló történelmi emlék, hanem fontos tanúságtétel a modern orosz LMBT-emberek számára is. Bebizonyítja, hogy az azonos neműek iránti vonzalom és az önkeresés nem „nyugati áramlat” vagy az újkor jelensége, hanem az orosz történelem elválaszthatatlan része.