A Romanov-házból származó Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg esetleges homoszexualitása
Kaukázusi gyermekkor, tudomány, liberalizmus és részvétel a Raszputyin-gyilkosságban – egy cölibátusban és gyermektelenül leélt élet hátterében.
Tartalomjegyzék
Nyikolaj Mihajlovics talán az egyetlen Romanov volt, akit a kortársak és a legkülönbözőbb – baloldalitól a jobboldaliig terjedő – politikai nézeteket valló történészek egyaránt nagyra értékeltek. A cári családban a tudománnyal komolyan foglalkozó értelmiségiként tűnt ki.
A nagyherceg meggyőződéseit tekintve is „csodabogárnak” (feketebáránynak) számított. Csodálta Franciaországot és annak szabadságjogait, a monarchia korlátozását, alkotmányt és egy teljes jogú parlamentet követelt, sőt, 1917-ben még az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselője is próbált lenni.
Homoszexualitására nincsenek közvetlen okirati bizonyítékok. Egyes történészek azonban a Grigorij Jefimovics Raszputyin meggyilkolásának ügyébe való azonnali beavatkozását az összeesküvők homoszexuális köréhez való tartozásával hozzák összefüggésbe, bár más modern kutatók azzal érvelnek, hogy kizárólag politikai indítékok vezérelték.
Mindazonáltal a szexuális orientációjáról szóló vitáknak valóban vannak közvetett alapjai. Nyikolaj Mihajlovics soha nem nősült meg, nem hagyott hátra örökösöket, és érett korában sem szeretői, sem a nyilvánosság előtt ismert női kapcsolatai nem voltak. Ugyanakkor előnyben részesítette a férfitársaságot, és baráti kapcsolatokat ápolt ismert homoszexuálisokkal, például Feliksz Felikszovics Juszupov herceggel és Andrej Nyikolajevics Avinov tudóssal.
Ebben a cikkben Nyikolaj Mihajlovics életrajzát vizsgáljuk meg, különös figyelmet fordítva személyiségére, a családjához fűződő bonyolult viszonyára, tudományos eredményeire és tragikus halálának körülményeire.
Gyermekkor a Kaukázusban és kapcsolata az édesanyjával
Nyikolaj Mihajlovics Romanov 1859. április 26-án született Carszkoje Szelóban. I. Miklós cár unokája, valamint Mihail Nyikolajevics nagyherceg és Cecília badeni hercegnő (Prinzessin Cäcilie von Baden) legidősebb fia volt.
A családban a fiút „Nikinek” – akárcsak a leendő II. Miklós cárt – vagy „Bimbónak” („kicsim”) hívták. Ahogy testvére, Alekszandr Mihajlovics Romanov visszaemlékezett, a gyermekkori családi becenév, a Bimbo később szorosan összefonódott Rudyard Kipling meséjének elefántkölykével, aki „kíváncsiságból mindenhová bedugta hosszú ormányát”. Ez a hasonlat találóan tükrözte nemcsak Nyikolaj Mihajlovics kutatói szenvedélyét, hanem a világi és politikai pletykák gyűjtése iránti beteges vonzalmát is.
Három évvel elsőszülöttjének világra jövetele után Mihail Nyikolajevicset a Kaukázus helytartójává nevezték ki, ahol közel két évtizeden át szolgált. Sikerült megerősítenie a helyi lakosság lojalitását az orosz korona iránt, és olyan ember hírnevét vívta ki, aki mélyen tisztelte a kaukázusi hagyományokat. A postaszolgálat vezetője, Francis Vogel melegséggel emlékezett vissza rá: a helytartó nem viselkedett gőgösen, és nem nézte le az embereket. Ezek a demokratikus modorok a kortársak szerint a gyermekeire is átragadtak.
Nyikolajnak öt öccse és egy húga, Anasztaszija Mihajlovna volt. Gyermek- és ifjúkorát Tifliszben (Tbiliszi) és apja borzsomi birtokán, Likaniban töltötte. A család a déli természet ölelésében élt, amely sokkal élénkebb és változatosabb volt, mint a Baltikum zord tájai, és ez nagymértékben meghatározta a gyermekek fejlődését.
Mihail Nyikolajevics és legidősebb fia közötti kapcsolat egyenletes maradt: megmaradt köztük a tisztelet, de hiányzott a lelki közelség. Az apa csak egyetlen lányával való kommunikációban volt különösen gyengéd. Egészen másként alakult Nyikolaj kapcsolata az anyjával. Az esküvő előtt Cecília áttért az ortodox hitre, és felvette az Olga Fjodorovna nevet.
Olga Fjodorovna éles ésszel és erős jellemmel rendelkezett. A családban vasakaratú embernek – szigorú, uralkodó, maróan gúnyos és rendkívül kritikus nevelőnek – tartották. Bár idegi hipochondriában szenvedett, és folyamatosan az egészségére panaszkodott, mégis ő adta meg az alaphangot a házban, és ő dominált a kapcsolatokban. A történészek úgy vélik, hogy éppen az anya terelte legidősebb fiát a komoly tudományos karrier felé. Nyikolaj egyértelműen és feltétel nélkül a kedvence volt. Amikor a fiú 24 éves lett, Olga Fjodorovna ezt írta: „Holnap este megérkezik Szandro [a legkisebb testvér, Alekszandr]”, hozzátéve, hogy őszintén szólva jobban szeretné Nikit látni. Nyikolaj anyja iránti szeretete ugyanolyan erős volt, a beteges függőség határát súrolta, és nagymértékben meghatározta tetteit. Amikor távol volt otthonról, szinte naponta írt neki.
A pétervári udvartól távol töltött élet jelentősen formálta Mihail Nyikolajevics (a Mihajlovicsok) családjának világnézetét. A dinasztián belül gyakran „liberálisoknak” nevezték őket. Vogel megjegyezte, hogy az összes fiú közül Niki tűnt neki a legszívélyesebbnek. A fiú intellektuális kíváncsisága korán megmutatkozott: folyamatosan Amerikáról faggatta Vogelt, ahol az korábban élt.
Ugyanakkor a gyerekek nevelése egy kaszárnyarendszerre emlékeztetett. Keskeny, kemény matracos vaságyakon aludtak, reggel hatkor keltek, és a „még öt perc alvásra” vonatkozó kéréseket szigorúan elutasították. A reggeli csak teából, kenyérből és vajból állt. A tanárok házhoz jöttek, tudományokat, idegen nyelveket és zenét oktattak. Ezzel egy időben szigorú katonai kiképzés folyt: a fiúkat vívásra, lovaglásra, lőfegyverek kezelésére és szuronyrohamra tanították.
„Az összes orosz birtok közül a Kaukázus a leggazdagabb és legérdekesebb ország minden tekintetben. Adja Isten, hogy neked is tetsszen ez a vidék, és jó benyomásokat hagyjon benned!”
— Nyikolaj Mihajlovics Romanov nagyherceg leveléből a trónörököshöz (a leendő II. Miklós cárhoz)
Megjelenés és jellem: csípős nyelv, intrikák és sznobizmus
Nyikolaj Mihajlovics nem rendelkezett öccse, Alekszandr szépségével, bár az udvari kancellár mégis vonzónak találta. Testvéreihez hasonlóan ő is magasra nőtt, és fekete szakállt viselt, amely az életkor előrehaladtával vasszínűvé vált. Érett éveiben gyakran testes emberként írták le, azonban a fennmaradt fényképek nem igazolják a túlzott elhízásról szóló pletykákat.
Marija Etlinger 1882-ben festett portréja egy vonzó, hosszúkás arcú, 23 éves férfit ábrázol. Kezében cigarettát tart – egy megszokott kelléket, amelytől élete végéig nem vált meg.
Alekszandr Nyikolajevics Benua (Benois) kiemelkedő festő és művészettörténész élénk szóbeli portrét hagyott hátra a nagyhercegről:
„Magas termetű, kissé görnyedt […] szép, jelentőségteljes arca némileg keleti típusú volt (a gyermekmesék illusztrációin általában ilyennek ábrázolnak mindenféle tatár kánokat vagy indiai hercegeket és rádzskákat) […] tekintélyes és hízásra hajlamos, de mégis karcsú és nagyon hatásos alak…”
— Alekszandr Nyikolajevics Benua (Benois), „Emlékirataim”
Ezt a kifejezetten sötét bőrű és sasorrú megjelenést Nyikolaj az édesanyjától örökölte. A felső tízezerben olyan pletykák keringtek, hogy az anya igazi apja nem a badeni nagyherceg, hanem egy Haber nevű karlsruhei zsidó bankár volt. E pletykák miatt III. Sándor cár, aki nem titkolta antiszemitizmusát, nem kedvelte a család ezen ágát, és a háta mögött lekicsinylően „Haber néninek” nevezte Olga Fjodorovnát, a gyermekeit pedig „Haber-fiaknak” (Haberzonoknak).
Testvéreitől Niki leginkább nehéz természetével különbözött. Már huszonéves korában rászokott arra, hogy csípős megjegyzéseket tegyen. „Kénköves nyelve” könyörtelenül végigpásztázott mindenkin, aki kiesett a pikszisből. A herceg egész életében megőrizte ezt a modorát, ami jócskán rontotta a hírnevét. Kortársai általában nem kedvelték: Nyikolaj Mihajlovics jogának, sőt olykor kötelességének tartotta, hogy nyersen rámutasson az emberek hibáira.
Egyik beszélgetőpartnerét nyíltan csúnyának és kövérnek nevezte, a másikat színtelennek, a harmadikat ostobának. Anyjának írt levelei hemzsegnek a címkéktől: „hülye”, „idióta”, „tudatlan”. Ha nem vonta kétségbe beszélgetőpartnere intellektusát, akkor a modorát vette célba: egy ünnepi vacsorára érkező tábornokot „ragadozó madárhoz” hasonlított, egy konzervatív politikust pedig „jobboldali vadembernek” keresztelt el. Feliksz Felikszovics Juszupov bőbeszédű emberként emlékezett Nikire, aki állandóan olyasmiről beszélt, amiről hallgatnia kellett volna. A nagyherceg maga is tisztában volt a hibájával:
„Nincsenek csontok a nyelvemben. Hajlamos vagyok felhúzni magam, és kimondani, amit gondolok.”
— Nyikolaj Mihajlovics Romanov nagyherceg II. Miklós cárhoz írt levelében (idézi Jamie H. Cockfield „Fehér holló” (A csodabogár) c. könyve) Nyikolaj Mihajlovics másik visszataszító vonása az intrikák iránti szenvedélye volt. Azt beszélték róla, hogy mindenütt összeesküvéseket sző, ahová csak megérkezik. Marija Eduardovna Kleinmichel grófnő azt állította, hogy a herceg imádta egymásnak ugrasztani a barátokat, és őszinte örömét lelte abban, ha mérgező célozgatásaival sikerült összeugrasztania régi barátokat vagy házastársakat. Feltételezhető, hogy a szociális toxicitás, a sznobizmus és az intellektuális dominancia szokása egyfajta védőpáncélként szolgált a mélyen magányos ember számára, aki ezzel kompenzálta a saját család hiányát.
Ennek ellenére Nyikolaj Mihajlovics meleg kapcsolatot ápolt fivéreivel és húgával. Szerette a kisgyerekeket, és idős korában „Bimbo bácsi” sok időt töltött számos unokaöccsével és unokahúgával.
Szabadidejében a herceg osztozott köre megszokott szórakozásaiban. Gyakran látták bálokon, ahol akár hajnali ötig is képes volt táncolni, és sok Romanovhoz hasonlóan szenvedélyesen szeretett vadászni. Egyik másik gyengéje a szerencsejáték volt: Nyikolaj a testvéreivel rendszeresen látogatta a francia Riviéra kaszinóit, és éppen ő mutatta a legnagyobb játékszenvedélyt, kolosszális összegeket nyerve és veszítve.
Magánélet és az esetleges homoszexualitás
Nyikolaj Mihajlovics szexuális orientációjának kérdése életrajzának egyik legvitatottabb pontja. Orlando Figes brit történész Raszputyin meggyilkolását úgy jellemezte, mint egy olyan tettet, amely egy „homoszexuális vendetta” jegyeit viseli magán, utalva Feliksz Juszupov és Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceg részvételére. Bár maga Nyikolaj Mihajlovics nem vett részt az összeesküvésben, egyes szerzők megpróbálták ezt a motivációt rá is átvinni, utalva a nagyherceg esetleges homoszexualitására.
Azonban nem beszélhetünk ennek szigorú bizonyítottságáról; helyesebb a szexuális identitásának homoszexuális vagy biszexuális összetevőjéről szóló hipotézist tárgyalni, csupán közvetett bizonyítékokra támaszkodva.
Az ilyen feltételezések fő oka hagyományosan az, hogy Nyikolaj Mihajlovics soha nem nősült meg. Természetesen a házasság hiánya nem teszi lehetővé, hogy egyértelmű következtetést vonjunk le az orientációról, de a 19. és 20. század fordulóján az örök agglegény státusz a nagyhercegi körökben valóban gyakran egyfajta jelzőként szolgált.
Ezt a hipotézist támasztja alá a társadalmi kontextus is. A herceg a felső tízezerhez tartozott, ahol a szoros férfibarátság és az azonos neműek közötti intimitás kevésbé volt tabu. Előnyben részesítette a férfiak társaságát, szárnysegédekkel, kutatókkal és gyűjtőkkel vette körül magát. Különösen közeli barátságot ápolt és szorosan együttműködött Andrej Avinov entomológussal és festővel, aki ismert homoszexuális volt. Nyikolaj Mihajlovics pártfogolta őt, és finanszírozta pamíri tudományos expedícióit. Nincs okirati bizonyíték arra, hogy kapcsolatuk túllépett volna a mecenatúrán, de ez a baráti kör biztosította a herceg számára a hasonló érdeklődésű, intellektuális férfiak kényelmes környezetét.
Ugyanakkor a politikai nézeteket nem szabad érvként felhasználni a szexualitás tárgyalásakor. Nyikolaj Mihajlovics liberalizmusa nem bizonyítja homoszexualitását, ami jól látható rokona, Szergej Alekszandrovics nagyherceg példáján: ő szigorú konzervatív-monarchista meggyőződést vallott, mégis sokkal több meggyőző történelmi bizonyíték maradt fenn a férfiak iránti vonzalmáról.
Jamie H. Cockfield amerikai életrajzíró kategorikusan elutasította a herceg homoszexualitásáról szóló hipotézist. Következtetéseit Nyikolaj korai heteroszexuális vonzalmainak tényeire alapozta. Húszéves korában szenvedélyesen beleszeretett unokatestvérébe, Viktória badeni hercegnőbe (Victoria von Baden). Az ortodox egyház nem engedélyezte a közeli rokonok közötti házasságot, és II. Sándor cár határozottan elutasította a kérést. Testvérei visszaemlékezései szerint ez a tilalom súlyos csapás volt Nyikolaj számára, és megesküdött a cárnak, hogy ha nem engedik feleségül venni Viktóriát, soha nem nősül meg. Később még egy kísérletet tett egy dinasztikus szövetség létrehozására, amikor beleszeretett Amália orléans-i hercegnőbe (Amélie d’Orléans), Párizs grófjának lányába. Nyikolaj izgatott levelet írt anyjának, de a levelezésből kiderül, hogy Olga Fjodorovna határozottan lebeszélte fiát erről a lépésről, valószínűleg vallási nézeteltérések miatt: Amália katolikus családja nem akart felekezetet váltani. A herceg bűnbánóan azt válaszolta, hogy nehéz lemondania a házasság gondolatáról, de aláveti magát anyja akaratának.
E két eset után Nyikolaj Mihajlovics már nem keresett házasságot. Ahogy testvére írta, Niki örökre agglegény maradt, és „túlságosan is tágas palotájában” élt, tudományos könyvekkel, kéziratokkal és gazdag gyűjteményekkel körülvéve.
Cockfield szerint éppen ez a két mély csalódás késztette arra Nyikolaj Mihajlovicsot, hogy energiáját a tudományba szublimálja. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a fiatal kori eskü, miszerint „soha nem nősül meg”, kényelmes társadalmi pajzzsá is válhatott, amely legitimizálta cölibátusát az udvar kötelező heteronormativitásának körülményei között.
A herceg homoszexualitása elleni második érvként Cockfield azt hozta fel, hogy durva homofób szókincset használt. Magánbeszélgetésekben Nyikolaj Mihajlovics lekicsinylően „pederasztának” nevezte Alekszandra Fjodorovna cárné testvérét, Ernő Lajos (Ernst Ludwig) hessei nagyherceget. Azonban az ilyen sértések nem bizonyítják a heteroszexualitást: abban a korban a homoszexualitás vádja politikai fegyverként szolgált. Ráadásul a herceg gyűlölte a cárnét és egész környezetét, és ez a kirohanás az ő megalázásuknak egyik módja volt. Emellett az ilyen retorika gyakran az internalizált homofóbiát tükrözi – azt a pszichológiai mechanizmust, amellyel egy személy elhárítja magáról a társadalom minden gyanúját.
Szolgálat a hadseregben és a katonai karrier feladása
A Mihajlovics család 1873 tavaszán tért vissza Pétervárra. A nagyhercegektől hagyományosan katonai karriert vártak el, és Nyikolaj ifjúkorában teljes komolysággal viszonyult a dinasztikus kötelességhez. Tizennyolc évesen már apja parancsnoksága alatt részt vett az 1877–78-as orosz-török háborúban. Az aladzsin-magaslatoki csatában tanúsított bátorságáért a fiatalember megkapta a Szent György-rend IV. fokozatát. Ezután beiratkozott a Vezérkar Nyikolajevszkij Akadémiájára, és 1885-ben első osztályú kitüntetéssel végzett. Ehhez nemcsak a képességei járultak hozzá, hanem az az állandó belső kényszer is, hogy igazolja anyja túlzott elvárásait.
A diploma megszerzése után a Lovastestőrezredbe (Kavaljergardszkij polk) sorozták be. Katonai karrierje a klasszikus forgatókönyv szerint alakult: parancsnoka volt a 16. Mingréliai Gránátosezrednek, majd a Kaukázusi Gránátoshadosztálynak, és 1913-ban gyalogsági tábornoki rangot kapott.
Azonban a kiképzés és a hadseregbeli rutin egyre inkább terhes volt Nyikolaj Mihajlovics számára. A kortársak szerint annyira felülmúlta tiszttársait szellemi fejlettség tekintetében, hogy a velük való érintkezés nem okozott számára örömet. Az igazi szabadságot csak a dolgozószobák akadémiai csendjében és az expedíciókon találta meg. Már azokban az években megjelent első entomológiai publikációi mutatták, hogy a lepkegyűjtés egyszerű hobbiból komoly hivatássá vált. 1904-ben a herceg végleg elhagyta a csapatszolgálatot, udvari tisztségekbe lépett, és a fővárosban telepedett le.
Lepkegyűjtő az udvarnál
Szinte minden emlékíró egyetért egy dologban: Nyikolaj Mihajlovics volt a Romanov-ház egyetlen képviselője, aki jelentős nyomot hagyott a világ alapkutatásaiban. A szenvedélyesség mértékét tekintve talán csak testvérével, Georgijjal, a szenvedélyes numizmatikussal lehetett összehasonlítani. A hercegnek egyszerre két tudományágban sikerült érvényesülnie: a rovartanban és a történelemben.
A lepidopterológia – a lepkék tudománya – iránti szenvedélye tizenegy éves korában, Borzsomiban lángolt fel, ahol órákon át fogta a rovarokat a gazdag kaukázusi természetben. Később ő hozta létre maga körül az Orosz Birodalom egyik legfontosabb lepidopterológiai központját.
Az első kötetet maga Nyikolaj Mihajlovics terjedelmes cikke nyitotta meg a Kaukázus pikkelyesszárnyúiról, amelyben az egyik alfaj tudományos leírását publikálta. A herceg kutatóexpedíciókat szponzorált az egész birodalomban és Közép-Ázsiában, kiadványa köré gyűjtve Európa és Oroszország vezető tudósait. E munka leglenyűgözőbb eredménye a világ egyik legnagyobb magán lepkegyűjteménye lett. 1900-ban, felismerve tudományos értékét, Nyikolaj Mihajlovics ingyenesen átadta azt a Tudományos Akadémia Zoológiai Múzeumának. A gyűjtemény több mint 50 ezer példányt számlált. Kollégái nagyra értékelték munkáját, és tucatnyi taxont neveztek el róla, hozzáfűzve a Romanoff szót – például a panamai Romanoffia imperialis lepkét és a Carabus romanowi futrinkát. A szovjet korszakban azonban az entomológiához való hozzájárulását elhallgatták.
A státusz és a gazdagság olyan ajtókat nyitott meg a nagyherceg előtt, amelyek az egyszerű tudósok számára elérhetetlenek voltak. De a pénz önmagában nem garantálja az akadémiai elismerést. Hatalmas munkabírása és hozzáértése nélkül Nyikolaj Mihajlovics nem tudta volna elfoglalni teljes jogú helyét a szakmai közösségben.
Személyes kutatásain túl a herceg számos társaság pártfogójaként lépett fel. Ő vezette az Orosz Történelmi Társaságot, az Orosz Földrajzi Társaságot, és tiszteletbeli elnöke volt az entomológiai és hadtörténeti társaságoknak. Sok rokonával ellentétben nem elégedett meg a névleges pártfogó szerepével, hanem beleásta magát az intézmények munkájába, és bőkezűen támogatta tevékenységüket.
„Megkaptam az üzenetét, és nagyon sajnálom, hogy egy meggondolatlan szóval esetleg megbántottam Önt. A célom csak az volt, hogy ugrassam, semmi több. Ön azonban kegyeskedett komolyan venni a vicceimet, és ezért jobb, ha elfelejti mindazt, amit ma fecsegtem, és jöjjön el hozzám gyakrabban.”
— Nyikolaj Mihajlovics Romanov nagyherceg Grigorij Jefimovics Grumm-Grzsimajlo entomológus tudósnak írt leveléből
Történész és a nekropoliszok létrehozója
Az 1890-es évek közepén a herceg érdeklődése az orosz történelem felé fordult. Miután széles körű hozzáférést kapott a zárt állami és családi levéltárakhoz, a napóleoni korszakra és I. Sándor uralkodására összpontosított. A Sándor cárról szóló monumentális monográfiájáért 1915-ben a Moszkvai Egyetem Tanácsa az orosz történelem doktora fokozatot adományozta a nagyhercegnek. A híres történész, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij nagy elismeréssel nyilatkozott a primer forrásokkal végzett munkájáról.
Vlagyimir Boriszovics Lopuhin, a Külügyminisztérium osztályának volt igazgatója hagyott hátra egy rövid portrét a történész-hercegről:
„…Nyikolaj Mihajlovics nagy[herceg], aki ismert történelmi kutatásairól és műveiről, amelyek nemcsak a mi, hanem a Francia Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagságát is kiérdemelték számára. Kétségtelenül nem mindennapi, szolid, már nem fiatal ember.”
— Vlagyimir Boriszovics Lopuhin, „A Külügyminisztérium osztálya egykori igazgatójának feljegyzései”
Ez az emlékíró személyes értékelése, de azt mutatja, hogy a hivatalnoki körökben Nyikolaj Mihajlovics tudományos tevékenységét társadalmi hírnevének komoly részének tekintették. A legnagyszabásúbb projektjei az enciklopédikus gyűjtemények voltak, amelyek megmentették az ország történelmi emlékezetének hatalmas rétegét. 1905–09-ben jelent meg a „18–19. századi orosz portrék” katalógusának öt kötete, amelyet Szergej Pavlovics Gyagilev grandiózus Tauriai kiállítása nyomán adtak ki. Ez a kézikönyv több ezer történelmi személy arcképét őrizte meg, akiknek eredeti portréi később megsemmisültek a polgárháború tüzeiben.
A második példátlan munka az „Orosz vidéki nekropolisz” volt. Ezt 1909-ben megálmodva, Nyikolaj Mihajlovics minden felekezet papságát megbízta azzal, hogy írják össze a sírköveket és sírfeliratokat a birodalom egész területén. A projekt fő levéltárosa Valerij Vasziljevics Seremetyevszkij volt. 1914-ben csak az első kötet jelent meg, amely az északi és központi kormányzóságokat ölelte fel. A kitörő háború és a forradalom megszakította ezt a munkát, de az összegyűjtött anyagok fennmaradtak, és ma felbecsülhetetlen forrásként szolgálnak a genealógusok számára.
Nyikolaj Mihajlovics a dinasztikus gyűjtögetés hagyományát is folytatta: személyes festménygyűjteményét az Orosz Múzeumnak szánta átadni, a forradalom után azonban nyomtalanul eltűnt.
Politikai nézetek: liberális és frondeur
Amikor kitört az első világháború, sokan hittek annak gyors, győzedelmes befejezésében. Nyikolaj Mihajlovics ezzel szemben elhúzódó konfliktust jósolt, figyelmeztetve, hogy Németországot csak az erőforrások módszeres kimerítésével lehet legyőzni. A háborús években a herceg gyakran tartózkodott a front közelében: segített megszervezni a sebesültek evakuálását, a kórházak munkáját és a kommunikációt. Liberális nézetei éppen ebben az időszakban mutatkoztak meg a legélesebben.
Serdülőkorától kezdve mély szimpátiát táplált Franciaország és annak szabad berendezkedése iránt. A herceg briliánsan beszélte a francia nyelvet, és Frédéric Masson francia akadémikussal folytatott levelezésében folyamatosan a csodálat szavai hangzottak el: „az Ön csodálatos országa”, „gondolataim mindig Franciaországgal vannak”.
Meggyőződései miatt fekete báránynak számított a Romanovok között. Nyikolaj Mihajlovics osztotta a polgári jogok eszméjét, és úgy vélte, hogy Oroszországnak képviseleti kormánnyal rendelkező alkotmányos rendszerre van szüksége. Az egyik kortársa a törzs legfelvilágosultabb tagjának nevezte. Könnyen szót értett a nem nemesi származású emberekkel, és mindig egyenrangúként viselkedett velük.
Testvére, Alekszandr Mihajlovics a leginkább radikálisnak és legtehetségesebbnek nevezte őt a családban. A hercegre még a „Nyikolaj Égalité” és a „Philippe Égalité” becenevek is ráragadtak – az orléans-i herceg (Louis Philippe Joseph d’Orléans, akit Philippe Égalitéként ismertek) analógiájára, aki támogatta a nagy francia forradalmat. Ez az egalitárius stílus a mindennapi életben is tükröződött: Nyikolaj Mihajlovics ragaszkodott ahhoz, hogy a komornyikja egy asztalnál reggelizzen vele. Maurice Paléologue francia nagykövet azonban inkább pőzt látott ebben: „Nyikolaj Mihajlovics inkább kritikus és frondeur (lázongó), mintsem összeesküvő; túlságosan is szereti a szaloni epigrammákat.”
A herceg nem volt szocialista; a februári forradalomig az alkotmányos monarchia híve maradt. Nyikolaj Mihajlovics archívumában azonban megőrizték a herceni Kolokol (Harang) számait, amelynek olvasása lázításnak számított. A monarchia bukása után nem esett reakcióba, hanem fokozatosan a demokratikus republikanizmus eszméi felé tolódott.
Nyikolaj Mihajlovics még a monarchia bukása előtt, legalábbis ironikus formában, elfogadta a köztársasági kimenetelt. Egy 1916-ra datált epizódban Lopuhin idézte a herceg egy megjegyzését a növekvő politikai válságról:
„Milyen nekem, nagyhercegnek, öregkoromra az Orosz Köztársaság elnökségére készülni. A dolog pedig határozottan errefelé hajlik!”
— Vlagyimir Boriszovics Lopuhin, „A Külügyminisztérium osztálya egykori igazgatójának feljegyzései”
Ez a mondat nem egyenértékű egy kész köztársasági programmal. Azt mutatja, hogy az önkényuralom összeomlása már mennyire valóságosnak tűnt a herceg számára, és hogy milyen szabadon tudta megvitatni a monarchián túli jövőt.
Sok Romanovval ellentétben Nyikolaj Mihajlovics nem tűnt ki vallásosságával. Az ortodox hagyományban nevelkedett, betartotta a szertartásokat, de a hit soha nem vált számára domináns belső erővé.
Nyikolaj Mihajlovics és Raszputyin meggyilkolása
1916 őszére a nagyherceg a „nagyhercegi fronde” – a családon belüli ellenzék – titkos vezetőjévé vált II. Miklós és Alekszandra Fjodorovna pusztító irányvonalával szemben. A felháborodás okai az udvari miszticizmus, a kaotikus miniszteri kinevezések és Grigorij Jefimovics Raszputyin befolyása voltak. Nyikolaj Mihajlovics nem tartotta kémnek a cárnét; elvakult és inkompetens nőt látott benne. Alekszandra Fjodorovna viszonozta az érzést, független elméjét közvetlen fenyegetésként fogta fel.
A herceg megpróbálta észhez téríteni a cárt. 1916 novemberében átadott II. Miklósnak egy terjedelmes feljegyzést, amelyben keményen bírálta az okkult környezetet és Borisz Vlagyimirovics Stürmer miniszterelnök tevékenységét. Nyikolaj Mihajlovics őszintén gyűlölte Raszputyint, de éleselméjű történészként tökéletesen megértette: egyetlen paraszt kiiktatása semmit sem old meg, ha nem törik meg magát a hibás irányítási rendszert.
Amikor decemberben Raszputyint meggyilkolták, Nyikolaj Mihajlovics semmit sem tudott az előkészületben lévő összeesküvésről. A történtekről csak december 17-én (30-án) kora reggel értesítették telefonon. Azonnali beavatkozását – látogatásait a rokonoknál, utazásait Feliksz Felikszovics Juszupovhoz, és Dmitrij Pavlovics Romanov nagyherceg kitartó védelmét – kizárólag politikai indítékok magyarázták. A herceg megpróbálta felhasználni a káoszt a dinasztia konszolidálására, és nyomást gyakorolni a cárra egy a Dumának felelős kormány létrehozása érdekében.
Ez a terv megbukott, és Nyikolaj Mihajlovics kegyvesztettséggel fizetett vakmerőségéért. A Duma vezetőivel való kapcsolatokkal és a cárné elleni támadásokkal vádolták meg, majd a cár megparancsolta neki, hogy hagyja el a fővárost, és menjen a herszoni Grusovka birtokára. A száműzetésben a herceg kifelé megőrizte higgadtságát: olvasott, vadászott és dolgozott, de a közelgő nemzeti katasztrófa előérzete egyre határozottabbá vált.
Az utolsó évek és a kivégzés
A februári forradalom előestéjén a kegyvesztett herceg visszatért Petrográdba. Igyekezett nem felhívni magára a figyelmet, polgári ruhában járt; a városban még olyan pletyka is elterjedt, hogy leborotválta a szakállát. II. Miklós lemondása és Mihail Alekszandrovics trónvisszautasítása után éppen Niki volt az egyik első, aki Mihailhoz sietett, kérlelve őt, hogy mutasson akaratot, és mentse meg az országot, de mindhiába.
A monarchia bukása után Nyikolaj Mihajlovics megpróbált beilleszkedni az új valóságba: kommunikált az Ideiglenes Kormány vezetőivel, felajánlotta szolgálatait történészként, sőt még az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe is indult. Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij azonban hamarosan közölte vele, hogy az egykori dinasztia tagjait megfosztották választójoguktól.
Az októberi puccs után a herceg kommunikációja a bolsevikokkal eleinte szinte teátrális jellegű volt. Az új hatóságok hol őrizetet ígértek neki, hol pedig ellenőrzéseket tartottak, amelyek a palota borospincéinek kifosztásával végződtek. A Petrográdi Cseka vezetőjénél, Moiszej Szolomonovics Urickijnál tartott kihallgatásokon Nyikolaj Mihajlovics kitartóan hangsúlyozta új identitását: ő tudós, tudományos társaságok elnöke, nem pedig politikai ellenfél. 1918 februárjában fényűző palotáját hivatalosan államosították, és hamarosan kifosztották.
- március 26-án a szovjet hatóságok rendeletet adtak ki a volt cári család tagjainak száműzéséről. Nyikolaj Mihajlovics öccsével, Georgij Mihajloviccsal és unokatestvérével, Dmitrij Konsztantyinoviccsal együtt Vologdát választotta. A száműzetésben viszonylag szabadon élt: igyekezett fenntartani megszokott ritmusát, sétált, és továbbra is levelezett Massonnal, titokban továbbítva a leveleket francia sofőrjén keresztül. A helyzet katasztrofálisan rosszabbra fordult 1918 júniusában, amikor a bolsevikok Perm közelében meggyilkolták Mihail Alekszandrovics Romanov nagyherceget, szökésnek állítva be az esetet. A hasonló incidensek megelőzése ürügyén július 1-jén a vologdai Romanovokat börtönbe vetették. A velük tartózkodó Konsztantyin Karlovics Brummer tábornok vallomása szerint a vologdai tanács elnöke maga sem értette a politikától távol álló öreg tudós letartóztatásának okait, és Urickij közvetlen távirati parancsára hivatkozott. A cellában Nyikolaj Mihajlovics méltósággal viselkedett: mosolyogva fogadta a látogatókat, szivarozott, viccelődött, és megköszönte a szakácsnak a szerény ebédet, „mint I. Miklós igazi unokája”.
Hamarosan átszállították őket Petrográdba, ahol megkezdődött a börtönök közötti bolyongás – a Spalernaja utcai előzetes letartóztatási háztól a Péter-Pál-erődig. A herceg még a börtönben sem veszítette el sem lelkierejét, sem csípős modorát. Amikor találkozott az ott letartóztatott Alekszandr Ivanovics Verhovszkijjal, az Ideiglenes Kormány volt hadügyminiszterével, Nyikolaj Mihajlovics nyíltan kinevette: „Ön áprilisban minket tartóztatott le, most pedig velünk együtt ül… Tanuljon történelmet!”.
Makszim Gorkij író a Tudományos Akadémiával közösen nagyszabású kampányt indított a kiemelkedő történész megmentéséért. E kísérletek kudarca miatt az emigráns körökben népszerűvé vált a „A forradalomnak nincs szüksége történészekre” mondás, amelyet Vlagyimir Iljics Leninnek vagy Jakov Hrisztoforovics Peters csekistának (Jakov Hrisztoforovics Petersnek) tulajdonítottak.
A közbenjárás nem segített. 1919. január 9-én a Vcseka Elnöksége hivatalosan úgy határozott, hogy jóváhagyja a halálos ítéletet a „volt császári falka személyei” ellen. Január utolsó napjaiban Nyikolaj Mihajlovicsot öccsével, Georgij Mihajloviccsal, valamint Pavel Alekszandrovics Romanov és Dmitrij Konsztantyinomics Romanov hercegekkel együtt agyonlőtték a Péter-Pál-erőd falainál. Holttestüket egy névtelen tömegsírba dobták.
A mészárlás indítékai a mai napig nem teljesen világosak: valószínűleg politikai bosszú volt Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg németországi meggyilkolásáért, a helyi csekisták önkénye, vagy egyszerűen egy megfélemlítő erődemonstráció.
A nagyherceg sorsa halála után is paradox maradt. Amikor 1981-ben a Külföldi Orosz Ortodox Egyház újvértanúként kanonizálta a vele együtt agyonlőtt Romanovokat, Nyikolaj Mihajlovicsot nem vették fel erre a listára. Ennek oka liberális meggyőződése, a monarchia kritikája és a februári forradalom nyilvános helyeslése volt. Mind a szovjet hatalom, mind a konzervatív emigráció számára örökre kitaszított maradt. Csak 1999-ben rehabilitálta őt hivatalosan az orosz ügyészség mint a politikai repressziók áldozatát.
Irodalom és források
- Benua, Alekszandr Nyikolajevics. Emlékirataim (Мои воспоминания). Moszkva: Nauka, 1990.
- Vinarszkij, Makszim Viktorovics, és Tatyjana Ivanovna Juszupova. Lepkegyűjtő: Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, egy entomológus a Romanov-dinasztiából (Коллекционер бабочек: Великий князь Николай Михайлович, энтомолог из династии Романовых). Moszkva: Alpina non-fiction, 2026.
- Lopuhin, Vlagyimir Boriszovics. A Külügyminisztérium osztálya egykori igazgatójának feljegyzései (Записки бывшего директора департамента Министерства иностранных дел). Szentpétervár: Nestor-Isztorija, 2008.
- Cockfield, Jamie H. White Crow: The Life and Times of the Grand Duke Nicholas Mikhailovich Romanov, 1859–1919 [A csodabogár (Fehér holló): Nyikolaj Mihajlovics Romanov nagyherceg élete és kora, 1859–1919]. Westport: Praeger, 2002.
- Figes, Orlando. A People’s Tragedy: A History of the Russian Revolution [Egy nép tragédiája: Az orosz forradalom története]. New York: Viking Press, 1997.
