Vlagyimir Lamsdorf: egy homoszexuális a Külügyminisztérium élén II. Miklós idején

Vlagyimir Lamsdorf gróf homoszexuális volt. Erről olyan tisztviselők, diplomaták és újságírók feljegyzései tanúskodnak, akik különböző szemszögből ismerték a pétervári elitet. Saját naplójában nincsenek szexuális vallomások, de a naplóból is kitűnik, hogy Lamsdorf legerősebb kötődései férfiakhoz fűződtek.

Negyven évig szolgált a Külügyminisztériumban, 1900 és 1906 között pedig ő vezette azt. Részt vett a hágai békekonferencia előkészítésében, megpróbálta megakadályozni a Japán elleni háborút, megőrizte Oroszország szövetségét Franciaországgal, és megakadályozta a Nagy-Britanniával való háborút a doggerbanki incidens után. Homoszexualitása nem akadályozta meg abban, hogy ebbe a pozícióba emelkedjen.

Legközelebbi munkatársa a minisztériumban Alekszandr Szavinszkij tisztviselő volt. Együtt utaztak, Lamsdorf egyengette az ő karrierjét, a kortársak pedig szeretőknek tartották őket.

Karrier a Külügyminisztériumban

Vlagyimir Nyikolajevics Lamsdorf Szentpéterváron született 1845. január 6-án. Oroszországi szolgálatban álló balti-német nemesi családból származott. Anton Losakov történész szerint a nemzetség Otto von Lamesdorpe germán lovagra vezethető vissza, és a 15. század óta Livóniában és Kurföldön élt. A család a grófi címet a miniszter nagyapjáért kapta. Matvej Ivanovics Lamsdorf volt az Oroszországhoz csatolt Kurföld első kormányzója, majd 1800 novemberétől ő nevelte a leendő I. Miklós cárt.

A miniszter apja, Nyikolaj Matvejevics a Preobrazsenszkij ezredben kezdte a szolgálatot, később az erdészeti főosztályt vezette, és szárnysegéd-tábornoki rangot kapott. Bátyjával, a nálánál tíz évvel idősebb Alekszandr udvari főudvarmesterrel Vlagyimir Nyikolajevics elfojtott rivalizálásban állt: rangban szinte egy szinten voltak.

Lamsdorf a Pázskorpuszban, egy kiváltságos intézményben tanult, ahol a nemesek fiait katonai és udvari szolgálatra készítették fel; az idősebb növendékek, a kamarapázsok ráadásul a cári családnak szolgáltak a fogadásokon és megjelenésekkor. A korpuszt 1862-ben fejezte be, majd az Alekszandrovszkij (korábban Carszkoje Szeló-i) Líceumban tanult, amely a legfelsőbb hivatalok számára képzett tisztviselőket. 1866-ban Lamsdorf belépett a Külügyminisztériumba, és soha többé nem váltott hivatalt.

Lamsdorf soha nem töltött be állandó külföldi posztot: a diplomatáknál megszokott nagykövetségi és missziós szolgálatot kihagyta, és egész karrierje a pétervári központi apparátusban telt. Külföldre csak a cár kíséretében vagy tárgyalásokra utazott.

Az 1878-as berlini kongresszus idején Lamsdorf Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov kancellár környezetében dolgozott, a kongresszus befejeztével pedig Gorcsakov maga mellé vette titkárnak – ezzel kezdődött a gyors felemelkedése. 1884-ben ő készítette elő III. Sándor találkozóját I. Vilmos német és Ferenc József osztrák-magyar császárral Skierniewicében. Egy évvel később Lamsdorf már egy kétoldalú találkozót készített elő III. Sándor és Ferenc József között a morvaországi Kroměřížben (Kremsierben).

Nyikolaj Karlovics Girs külügyminiszter Lamsdorfot tette meg legközelebbi tanácsadójává. Kezdetben Lamsdorf is az Oroszországot Németországgal és Ausztria-Magyarországgal összekötő három császár szövetsége mellett foglalt állást. Miután Otto von Bismarck 1890-ben lemondott, Berlin nem hosszabbította meg a Pétervárral kötött titkos szerződést, és Lamsdorf elismerte a Franciaországgal való szövetség szükségességét.

Kollégái „két lábon járó archívumnak” nevezték. Emlékezett a régi tárgyalások menetére, fejből tudta a régi szerződéseket, és az ő kezében futott össze a minisztérium teljes titkos levelezése: kivétel nélkül minden olyan irat, amely a hivataltól a cárhoz került és onnan visszatért, az ő asztalán haladt át.

1897-ben Lamsdorf külügyminiszter-helyettes (ahogy akkoriban Oroszországban nevezték, a miniszter „társa”) lett. Részt vett az 1899-es első hágai békekonferencia előkészítésében, ahol az államok a fegyverkezés korlátozásáról, a háborús szabályokról és a nemzetközi viták békés rendezéséről tárgyaltak.

Lamsdorf megmaradt bizalmi embernek a váltakozó miniszterek – Gorcsakov, Girs, Alekszej Boriszovics Lobanov-Rosztovszkij herceg és Mihail Nyikolajevics Muravjov gróf – alatt is. Muravjov idején ő irányította a minisztérium folyó munkáinak jelentős részét.

Lamsdorf leendő utóda, Alekszandr Petrovics Izvolszkij is elismerte a munkabírását:

„Mivel a Pázskorpuszban nevelkedett, nem kapott mélyreható képzést, de olyan tulajdonságokkal volt megáldva, amelyek a körülötte lévő tisztviselők élvonalába emelték: dolgos volt, szerény, és soha nem hanyagolta el a munkáját.”

— Alekszandr Izvolszkij, „Visszaemlékezések”

Jurij Jakovlevics Szolovjov diplomata, aki 1893-ban kezdte szolgálatát a minisztériumban, és emlékezéseit már a szovjet Moszkvában jelentette meg, kevesebb szimpátiával írta le ugyanezt a karriert. Számára Lamsdorf mindenekelőtt a zárt miniszteri kör embere volt.

„Akárcsak Lamsdorf, úgy társa, Obolenszkij is az egész életét a minisztérium falai között töltötte, egy olyan szűk körhöz tartozva, amely közel állt a korábbi miniszterhez, N. K. Girshez.”

— Jurij Szolovjov, „Egy diplomata visszaemlékezései. 1893–1922”

A hivatalban ennél egy mulatságosabb történetet is terjesztettek róla, és Szolovjov ezt is feljegyezte:

„Még Lamsdorf grófról is azt mondták, hogy karrierjét nagyban köszönhette szép kézírásának, valamint annak a képességének, hogy jól tudta hegyezni a ceruzákat és lúdtollakat Gorcsakov herceg kancellár számára, aki alatt a szolgálatát kezdte.”

— Jurij Szolovjov, „Egy diplomata visszaemlékezései. 1893–1922”

Muravjov 1900 júniusában meghalt, és Lamsdorf lett a minisztérium vezetője. 1901 januárjában II. Miklós kinevezte miniszterré.

A miniszter a háború ellen

Lamsdorf két veszélyes külpolitikai térséggel, a Balkánnal és a Távol-Kelettel együtt vette át a minisztériumot, és mindkettőben igyekezett megakadályozni a háborút.

A Balkánon a szükséges törökországi reformokat szorgalmazta, de attól tartott, hogy a felkelések és az Ausztria–Magyarországgal való vetélkedés egész Európát háborúba sodorhatják. 1902 decemberében beutazta Belgrádot, Ništ, Szófiát és Bécset. Obrenović Sándor szerb király Nišben fogadta, ahová az udvar ideiglenesen átköltözött. A miniszter lebeszélte a királyt a Törökország elleni háborús készülődésről, és figyelmeztette: a lakosság elégedetlen a politikájával, az országot forradalom fenyegeti. Fél évvel később katonatisztek megölték a királyt és a királynét.

Minisztersége fő konfliktusa a Távol-Keleten bontakozott ki. Lamsdorf úgy vélte, Oroszország nem áll készen a Japán elleni háborúra. A transzszibériai vasút még nem készült el, a hadsereg ilyen távoli ellátása pedig nehézségekkel járt. Szergej Juljevics Vitte pénzügyminiszterrel és Alekszej Nyikolajevics Kuropatkin hadügyminiszterrel együtt szembeszállt a „Bezobrazov-körrel”: így nevezték az Alekszandr Mihajlovics Bezobrazov köré tömörült udvari embereket és vállalkozókat, akik a Jalu folyó menti fakitermelési koncessziókat védték, és koreai terjeszkedésre ösztönözték II. Miklóst.

Lamsdorf azt javasolta, hogy Oroszország ismerje el Japán elsődleges érdekeit Koreában, cserébe az orosz pozíciók biztosításáért Mandzsúriában, ahol a kínai keleti vasút haladt.

A cár másképp gondolkodott. Alekszej Szergejevics Szuvorin, a birodalom legbefolyásosabb konzervatív-nacionalista lapja, a Novoje Vremja kiadója már 1900. július 19-én feljegyezte Nyikolaj Illarionovics Szkridlov tengernagy feleségének szavait az udvari nézeteltérésekről:

„Az uralkodó gyűlöli a japánokat, és arra int, hogy állítsák meg őket, ne juttassák őket előnyökhöz. Lamsdorf azt mondja, hogy semmiképpen se ingereljék a japánokat.”

— Nyikolaj Szkridlov tengernagy felesége Alekszej Szuvorin „Napló”-jának feljegyzésében

A miniszter legközelebbi munkatársa, Alekszandr Szavinszkij, aki éveken át utazott vele Európában, azt írta, hogy Lamsdorf „nagyon nyugodt” természetű, általában pedig „a legbarátságosabb” ember volt. Amikor azonban Bezobrazovval beszélt, akit maga II. Miklós küldött hozzá, elveszítette a türelmét. Bezobrazov gyengeséggel és meghátrálással vádolta a minisztériumot; Lamsdorf azt felelte, hogy az ilyen politika „összeegyeztethetetlen volna Oroszország méltóságával”, és ha az uralkodó ennek folytatására utasítja, „engem többé nem lát ennél az asztalnál”. E szavaknál ököllel az asztalra csapott.

Néhány nappal később a cár maga kezdte kérdezgetni a minisztert a látogatásról. Szavinszkij elbeszélése szerint Lamsdorf az engedelmesség fölé helyezte a lelkiismeretét:

„Egy dolgot mindennél többre becsülök, és még Ön, Felség, sem foszthat meg tőle.” — „Mi volna az?” — „A lelkiismeretem. Ez kényszerít arra, hogy a teljes igazságot elmondjam Felségednek.”

— Vlagyimir Lamsdorf és II. Miklós Alekszandr Szavinszkij „Egy orosz diplomata visszaemlékezései” című művében

Lamsdorf hitt a cárok isteni jogában, ezért nehezére esett vitába szállni az uralkodóval: a cár iránti hűsége összeütközésbe került benne a kötelességtudattal.

1903-ban II. Miklós gyakorlatilag kivonta a távol-keleti politikát a Külügyminisztérium hatásköréből. Izvolszkij később azért vádolta Lamsdorfot, mert nem távozott:

„[…] Lamsdorf gróf nemcsak hogy nem mondott le, hanem még azt a különös elméletet is kidolgozta, hogy Oroszországban a külügyminiszter nem hagyhatja el a posztját anélkül, hogy az uralkodó felmentené, és egyetlen kötelessége a birodalom külügyeivel kapcsolatos kérdések tanulmányozása, valamint következtetéseinek az uralkodó elé terjesztése, aki egyeduralkodóként dönthet mellettük vagy ellenük, és ez a döntés kötelező a miniszterre nézve.”

— Alekszandr Izvolszkij, „Visszaemlékezések”

Lemondási kérelem mégis született. Szavinszkij idézte a szövegét:

„Mindezek a megfontolások bátorságot adnak arra, hogy felmentésemet kérjem Öntől. Tiszta lelkiismerettel hagyom el az Ön szolgálatát, Uram. Minden állhatatosságom, egész életem teljes mértékben kötelességem becsületes teljesítésére összpontosult. A jövő majd mindent a helyére tesz.”

— Vlagyimir Lamsdorf lemondási kérelme Alekszandr Szavinszkij „Egy orosz diplomata visszaemlékezései” című művében

Szolovjov ezt megerősítette. Elmondása szerint Lamsdorf, Kuropatkin és Vitte a távol-keleti helytartóság létrehozása után nyújtották be kérelmüket, de a cár így válaszolt Lamsdorfnak:

„Akkor távozik, amikor én szükségesnek látom.”

— II. Miklós Jurij Szolovjov „Egy diplomata visszaemlékezései. 1893–1922” című művében

Nem kellett sokáig várni. 1904 februárjában kitört az orosz–japán háború: Oroszország elvesztette Port Arthurt, vereséget szenvedett Mukdennél, és elveszítette flottáját Csuzimánál. Lamsdorf előkészítette a tárgyalási álláspontot, de II. Miklós Vittét nevezte ki Oroszország fő képviselőjévé Portsmouthban.

A háború kis híján egy másik, Nagy-Britannia elleni háborúhoz vezetett. 1904 októberében a Távol-Keletre tartó orosz hajóraj az északi-tengeri Dogger-padnál brit halászhajókra nyitott tüzet, japán torpedónaszádoknak nézve őket. Az esetet a halászhajók kiindulási kikötője, az angliai Hull után hulli incidensnek nevezték. Lamsdorf beleegyezett a nemzetközi vizsgálatba, és megakadályozta a Nagy-Britanniával való háborút.

Miközben a hajóraj a Csendes-óceán felé haladt, a birodalmat belső válság rázta meg. Az 1905. január 9-i véres vasárnap után, amikor a csapatok a Téli Palotához vonuló munkástüntetőkre lőttek, Lamsdorf Szavinszkij visszaemlékezése szerint „szegény ártatlan emberek véréről” beszélt II. Miklósnak, és figyelmeztette: „Senki sem fogja elhinni, hogy a fővárostól két lépésnyire tartózkodva nem tudta, mi történik.” Szavinszkij azt írta, hogy a miniszter „bátran ragaszkodott” a cár személyes közbelépéséhez.

II. Miklós a minisztériumot megkerülve is folytatott diplomáciát. 1905 júliusában, a miniszterek tudta nélkül, a Finn-öbölben fekvő Björkö szigetén kölcsönös segítségnyújtási szerződést írt alá II. Vilmossal. Ez ellentmondott Oroszország francia szövetségének. Izvolszkij így írta le a miniszter reakcióját:

„Lamsdorf grófot teljesen lesújtotta a hír, és minden tőle telhető meggyőző erővel igyekezett rámutatni az uralkodónak a helyzet veszélyességére és arra, hogy feltétlenül azonnali intézkedések szükségesek a szerződés megsemmisítéséhez. A cár belátta, hogy hibát követett el, és carte blanche-t adott Lamsdorf grófnak a szerződés következményeinek elhárítására szükséges lépések megtételéhez.”

— Alekszandr Izvolszkij, „Visszaemlékezések”

Lamsdorf bevonta Vittét, magáncsatornákon II. Vilmoshoz fordult, és elérte, hogy a szerződés ne lépjen hatályba.

A francia szövetség is fennmaradt. 1906-ban Oroszország Franciaországot támogatta a marokkói válságban, az algecirasi konferencián pedig Lamsdorf megerősítette a francia szövetség iránti hűségét. Még Izvolszkij is elismerte, hogy „a rá jellemző tapasztalattal és a legnagyobb dicséretet érdemlő eréllyel” járt el.

Mindezek mögött egyetlen szabály húzódott: Lamsdorf szerint Oroszország nem kerülhetett függőségbe egyetlen nagyhatalomtól sem. Ez az óvatosság bosszantotta a pétervári terjeszkedéspártiakat, a német lapok pedig a francia szövetséghez való hűségéért támadták a minisztert.

Losakov elemzése szerint Lamsdorf a végletekig óvatos volt: az orosz befolyás kiterjesztését kizárólag békés eszközökkel tartotta lehetségesnek. Túl elvhűnek és rugalmatlannak bizonyult ahhoz, hogy kezében tartsa a távol-keleti ügyeket, amelyeket Bezobrazov és Jevgenyij Alekszejev tengernagy, a helytartó elragadott tőle. A Japánnal való háborút nem tudta megakadályozni, de az 1876–77-es hibákat nem ismételte meg: elcsitította a balkáni válságokat, és visszatartotta II. Miklóst a Franciaországgal való szakítástól. A briteket Lamsdorf nem szerette, Nagy-Britanniát tekintette a fő ellenfélnek, de szükségesnek tartotta a megegyezést: a később Izvolszkij által véglegesített közeledés már az ő idején megkezdődött.

Megjelenés és udvari modor

Miközben Lamsdorf tárgyalt és a cárral vitázott, Pétervár magát a minisztert is figyelte. A nyilvánosság előtt kifogástalanul viselkedett.

Izvolszkij Vittével összevetve Lamsdorfban a tökéletes udvari embert írta le, egészen a göndörített hajig és az illatszerig:

„Vitte durva, társasági finomságot nélkülöző külsejével szemben Lamsdorf gróf a legtökéletesebb udvaronc típusát képviselte. Úgyszólván a trón lépcsőin nevelkedve a császári udvar legfőbb tisztviselőinek sok nemzedékétől örökölte a régi idők modorát és eszméit.”

„Alacsony termetű, korához képest rendkívül fiatalos külsejű férfi volt, világos, vöröses hajjal és kis bajusszal; mindig nagy gonddal fésülve, göndörítve és illatosítva.”

— Alekszandr Izvolszkij, „Visszaemlékezések”

1901-ben Lamsdorf estélyt, tánc nélküli fogadást adott otthonában. Vlagyimir Boriszovics Lopuhin, aki akkor a minisztériumban szolgált, később pedig egyik főosztályát vezette, a barátságos házigazdára emlékezett, aki tévedhetetlenül követte az udvari szertartásrendet:

„…a kedvesen mosolygó Lamsdorf gróf egyik vendégcsoporttól a másikhoz, egyik teremből a másikba ment. A jelentősebb személyekkel rövid beszélgetésre megállt. De nem mulasztotta el, hogy közülünk, számos munkatársa közül is mindenkit erős kézfogással és szívélyes, szinte örömteli mosollyal ajándékozzon meg.”

— Vlagyimir Lopuhin, „A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései”

Ugyanezt a modort látta Szolovjov Peterhofban 1903 nyarán, amikor Lamsdorf Kuropatkint fogadta:

„Emlékezetemben megmaradt Lamsdorf gróf jellegzetes, édeskés mosolya, amellyel Kuropatkint fogadta, és a szavai: »Élvezettel olvastam, Alekszej Nyikolajevics, az Ön feljegyzését.«”

— Jurij Szolovjov, „Egy diplomata visszaemlékezései. 1893–1922”

Lamsdorf alig hagyott maga után saját portrét. Nem volt közéleti szerepléshez szokott ember, és zavarta, bosszantotta a rá irányuló figyelem: az interjúkat szívesen adó Vittével és Izvolszkijjal ellentétben kerülte az újságírókat, és ezt a feladatot Szavinszkijra bízta. A lapoknak mindössze néhány fényképe volt róla, amelyeket éveken át újraközöltek; ha nem volt fotójuk, olyan rajzolt portrékat tettek be, amelyek csak nagyjából hasonlítottak a miniszterre.

A történészek egybehangzóan írják le a jellemét. Losakov szelíd természetéről beszél, amelyet minden ismerőse jól ismert, valamint zárkózottságáról: a miniszter kerülte a nyilvánosságot, és zavarba jött, ha nagyobb közönség előtt kellett beszélnie. Irina Gyjakonova kutató a magányosságot, bizonyos aszkézist, a lelkiismeretes végrehajtást, a szorgalmat és a vallásosságot emelte ki. David Schimmelpenninck van der Oye kanadai történész ízig-vérig hivatalnoknak nevezte, aki a szolgálatnak élt, és még magánéletét is feláldozta érte. Maga Losakov óvatosabban fogalmaz következtetéseiben: a zárkózottság és a nyilvánosságtól való félelem „egyaránt rányomta bélyegét a gróf magánéletére és pályájára”.

A miniszter életvitele

Losakov az 1886–96-os napló alapján rekonstruálta a miniszter napirendjét. A gróf legkésőbb nyolckor kelt. Közvetlenül a minisztérium épületében lakott, így munkanapja tizenegy körül azzal kezdődött, hogy felment Girshez. Sürgős ügyben Girs a lakására küldte az iratokat.

1890–91 telén valamivel több mint egy hónapig masszázs is kiegészítette a reggeli programot. A gróf masszőrének kiterjedt kapcsolatai voltak a papság körében, és a kezelések alatt a Szinódus folyosóin terjedő híreket mesélte el neki. Az előkelő társaság újdonságairól Lamsdorf a fodrászától is értesült.

Reggelizni minisztériumi kollégáival szokott, leggyakrabban Valerian Szergejevics Obolenszkij-Nyelegyinszkij-Meleckij herceggel, a minisztériumi kancellária igazgatójával. Ebédelni egyedül, ismét Obolenszkijjal vagy Girséknél ebédelt: a miniszter és felesége társaságában annyira otthonosan érezte magát, hogy az újévet is náluk köszöntötte.

Szabadidejében sétált a városban és üzletekbe tért be, hetente egyszer elment a Volkovszkije fürdőbe vagy a Basszejnaja utcai fürdőbe. Nyáron egy-egy napra kirándult, például Schlüsselburgba, vagy fürödni ment Peterhofba.

Késő éjszakáig dolgozott, többnyire egyedül vacsorázott, lefekvés előtt pedig naplót írt. A napló mellett emlékiratokat is vezetett, de ezek nem maradtak fenn.

Mélyen hívő ortodox keresztény volt. A minisztérium templomába, valamint az Izsák- és a Kazanyi-székesegyházba járt istentiszteletre; ha a miniszter a szertartásról hívatta, alig tudta leplezni bosszúságát. Kiterjedt levelezést folytatott a Peterhof melletti Szergijeva-remeteség szerzeteseivel. Levelezőtársai között volt a kronstadti protojerej, Ioann Szergijev is, akit 1990-ben Kronstadti Szent Jánosként avattak szentté; ő 1900-ban gratulált Lamsdorfnak miniszteri kinevezéséhez. A gróf gyakran ugyanebben a Szergijeva-remeteségben töltötte a nyarat, osztozott a szerzetesek szerény étkezésében, és az 1892-es pétervári kolerajárvány idejét is ott vészelte át.

Hitét pénzzel is alátámasztotta. Négy jótékonysági társaság tagja volt, az „elhagyott leányok munkamenhelyétől” az „ifjak erkölcsi és testi fejlődését segítő bizottságig”, és saját vagyonából támogatta a hozzá fordulókat: levéltári hagyatékában tizenöt rubeltől kezdődő összegekről szóló elismervények maradtak fenn.

Sokat olvasott hivatalból és kedvtelésből is: a kormányzati Journal de St.-Pétersbourg-t, a Pravityelsztvennij Vesztnyiket, történeti munkákat és emlékiratokat. Tagja volt a Császári Orosz Történelmi Társaságnak is, amelyet Alekszandr Alekszandrovics Polovcov volt államtitkár vezetett, és Vaszilij Kljucsevszkijhez hasonlóan előadásokat tartott: az I. Miklós londoni látogatása alatti orosz–brit tárgyalásokról, illetve a péteri reformoknak Péter legközelebbi munkatársai által megfogalmazott bírálatáról.

Ízlése kifogástalan és drága volt. Az új miniszter által 1900. december 31-én, az európai újév alkalmából adott estélyről a lapok lelkesedve írtak: egzotikus növényekkel díszített fogadószoba, egymásba nyíló empire termek, pezsgő és bólé a büfékben, távozás éjfél után nem sokkal. Munkahelyét is így rendezte be: 1904. augusztus 25-én Fabergé udvari ékszerésztől drágaköves arany tollszárat, rózsaszín zománcozott tolltartó poharat és vörös zománcozott merítőedényt vásárolt jádéval és II. Katalin egy rubeles érméjével, összesen 325 rubelért; novemberben ezt 45 rubeles cigarettatárcával egészítette ki.

Emberkerülés és a férfiak iránti vonzalom

Lamsdorf sohasem nősült meg, és nem hagyott hátra törvényes gyermekeket. Környezetében ez feltűnő volt: a legfőbb tisztviselők számára a házasság szinte hivatali kötelességnek számított, és egy magas rangú ember magánélete éppannyira foglalkoztatta az udvart, mint a pályája. Arról, hogyan élt házasság helyett, három forrásból tudunk: saját naplójából, munkatársai beszámolóiból és az udvarban kapott gúnynevekből.

Naplóját évtizedeken át vezette. A feljegyzések embere alig hasonlít arra, aki az estélyeken a vendégekre mosolygott. 1886. december 12-én így írt zárkózottságáról:

„[…] úgy döntök: ha ezzel kapcsolatban mond nekem valamit, nem próbálok kibújni, hanem őszintén bevallom neki, hogy nagy kellemetlenségeim voltak, és annyira bezárkóztam az emberkerülésembe, hogy már nem tudom legyőzni.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1886–1890”

Az 1889. februári udvari bál előtt a társaságban való megjelenés szükségessége szinte testi szenvedést okozott neki:

„Egész nap rosszul érzem magam a gondolattól, hogy este udvari bálba kell mennem… Már maga a gondolat is, hogy társaságban kell lennem, kegyetlen szenvedést okoz, ezért nagy erőfeszítést teszek, hogy felöltözzek…”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1886–1890”

A minisztériumon kívül szinte el sem tudta képzelni az életét. 1889. március 9-én ezt jegyezte fel:

„Kétségeim a szolgálattal kapcsolatban, amely valójában egész létezésemet kitölti; az ezen a körön kívüli ismeretlenség és bizonytalanság.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1886–1890”

1891. április 5-én még nyomasztóbbá vált önjellemzése:

„[…] éjjel valódi lázrohamom volt, és ismét a leküzdhetetlen emberfélelem rohama fog el. Undor és szégyen a saját személyem iránt; lehetetlen emberek elé mutatkoznom.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1891–1892”

E szégyen okát Lamsdorf nem nevezi meg. Az viszont látható, milyen messze álltak egymástól a nappalai és az estéi: ugyanaz az ember, aki tévedhetetlenül követte az udvari szertartásrendet, otthon a saját személye iránti „undorról és szégyenről” írt, és arról, hogy képtelen „emberek elé mutatkozni”. Nemcsak a hangulatát kellett rejtegetnie. Pozíciójában a férfiak iránti vonzalom élethosszig tartó óvatosságot követelt, és egyetlen óvatlanság ára az egész pálya lehetett.

Lamsdorf érzelmi világa szűk férfikörre összpontosult, ezért annál drágább volt neki az a néhány ember, akihez kötődött. Naplójában Girset „forrón szeretett főnökének” nevezte, 1890 végén pedig ezt írta:

„Drága főnököm irántam tanúsított barátsága és bizalma különösen szembetűnő és megható őszi visszatérésem óta; ezért végtelenül hálás vagyok neki, és amikor eszembe jut, hogy nem mindig tudtam értékelni jóságát, vagy arra gondolok, hogy esetleg el kell válnom tőle, vérzik a szívem.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1886–1890”

Különleges helyet foglalt el ugyanaz az Obolenszkij, akivel szinte mindennap együtt reggelizett. A minisztérium kancelláriáját néhány év múlva Szavinszkij fogja vezetni, Obolenszkijt pedig Lamsdorf 1900-ban miniszterhelyettesévé teszi. Naplóiban „az én Olámnak”, „az én kedves Olámnak”, „az én drága Obolenszkijemnek” nevezte, leveleiben pedig, mint Losakov a gróf levéltári hagyatékában felfedezte, franciául Cherissime Ami-nak, „legdrágább barátnak” szólította. 1891. február 14-én a Girs és Obolenszkij iránt érzett szeretet lett a fő érv amellett, hogy szolgálatban maradjon:

„Szeretem az öreg miniszteremet, nehéz lenne elválnom tőle, és sokba kerül nekem olyan beszélgetésekkel fárasztanom, amelyek mindig panasznak és kérésnek tűnhetnek. Életem egyik legnagyobb öröme az a kapcsolat, amely legdrágább Obolenszkijemhez fűz, akinek, ezzel áltatom magam, örömére és hasznára lehetek, amíg szolgálatban vagyok. Végtelenül nehéz volna elválnom tőle.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1891–1892”

1891. március 21-én „Obolenszkijnek, akit oly gyengéden szeretek”, az 1892-es feljegyzésekben pedig „szeretett Obolenszkijemnek” nevezte.

Lopuhin, Obolenszkij rokona egészen másnak látta a herceget:

„Becsületes, de korlátolt, száraz és fösvény […] pedáns, formaságokhoz ragaszkodó, rendkívül szűk látókörű hivatalnok.”

— Vlagyimir Lopuhin, „A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései”

1892 nyarán, amelyet a gróf a Szergijeva-remeteségben vészelt át, feltűnt a naplóban Pjotr Grigorjevics Szipjagin, Pimen szerzetes, aki hamarosan a pekingi ortodox misszióba utazott. „Annak ellenére, hogy Lamsdorf grófot zárkózottnak tartották, olykor nagyon könnyen közel került az emberekhez” — jegyzi meg Losakov. Lamsdorf Petyának szólította:

„Nagyon nehéz visszanyernem lelki egyensúlyomat és újra belevágnom a megszokott életbe, amelynek menetét ezen a nyáron oly hirtelen megváltoztatta súlyos betegségem, Petyához való közeledésem és az új benyomások egész sora, amelyeket a kolostori tartózkodásomból és külföldi utamból hoztam magammal.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1891–1892”

A napló nem magyarázza meg, mi állt e „közeledés” mögött. Lamsdorf kezdetben eszményítette új ismerősét. Pimen megköszönte a meleg fogadtatást, és bevallotta, hogy egyszerű származású emberként áhítatot és félénkséget érzett a grófi cím előtt; szerzetessé válását pedig a jóság és igazságosság valamiféle Abszolútumának keresésével magyarázta. Pekingből egyszerűen „Vologyának” szólította a magas rangú tisztviselőt, aki leveleiben „Petyának” és „Petyusának” nevezte őt.

Nem egészen két év múlva Pimen el akarta érni visszahívását a pekingi misszióból. Lamsdorfnak ez nem tetszett, mégis elment Vlagyimir Szablerhez, a Szinódus főügyészének helyetteséhez, hogy elrendezze az ügyet. Ekkor került a naplóba az a feljegyzés is, amelyet Losakov idéz:

„Egy évvel ezelőtt Petyusám visszatérése tökéletesen boldoggá tett volna. Az utóbbi időben kapott levelei szememben teljesen lehántották alakjáról a költői leplet.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1894–1896”

Pimen ezután úgy döntött, hogy végleg elhagyja a kolostort, kétségbeejtő helyzetére panaszkodott, és öngyilkosságot emlegetett. A gróf bosszankodott, de „szegény fickónak” látta, aki „teljesen megbolondult”, és tovább járt el érdekében. Kijárta, hogy a szerzetesi fogadalom alóli feloldás ne járjon az általában szokásos jogfosztással, majd helyet is szerzett neki saját minisztériumában: 1895. november 9-én Szipjagin letette a minisztériumi vizsgát, munkabírásával még a nemzetközi jog szakértőjét, Fjodor Martens professzort is meglepve. Hamarosan megnősült, és barcelonai kinevezést kapott.

Losakov megfigyelése szerint Lamsdorf bizalmasainak köre kicsi, de állandó volt, és hosszú éveken át tartó magánlevelezést mindenekelőtt Girsszel folytatott. A hangnem emberenként változott. Girsszel és Obolenszkijjal tisztelettudó és érzelmes volt, régi barátjával és rokonával, German Stenbockkal viszont játékos. 1889. február 8-án feljegyezte Stenbock tréfás ígéretét: ha „túlságosan erőssé válik benne a vágy, hogy engem lásson”, Girs segítségével fogja kieszközölni a találkozást.

Kortársai homoszexuálisnak nevezték

A naplóban nincsenek szexuális vallomások. Lamsdorf homoszexualitásáról viszont három olyan ember írt, aki különböző oldalról ismerte: saját minisztériumának egyik tisztviselője, a Novoje Vremja kiadója és egy hivatásos diplomata.

A legegyenesebb megfogalmazást Lopuhin hagyta hátra. Amikor felsorolta, kit neveztek ki a minisztérium élére, az iskolázottság és a származás mellett a „hajlamot” is megemlítette: „hajlamát tekintve homoszexuális”. Feljegyzéseit 1927–33-ban, két évtizeddel az események után készítette, de olyan emberről írt, akinek szolgált, akinek fogadásain megfordult, és akivel személyesen beszélgetett:

„A minisztérium vezetőjévé a miniszterhelyettest nevezik ki, egy íróasztal mellett dolgozó embert, aki a minisztérium kötelékében sohasem szolgált külföldön, neveltetését tekintve kamarapázs, hajlamát tekintve homoszexuális, balti földbirtokos: Vlagyimir Nyikolajevics Lamsdorf grófot.”

— Vlagyimir Lopuhin, „A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései”

Szuvorin 1904. augusztus 9-én jóval durvábban írta le ugyanezt. A szélsőjobboldali Grazsdanyin kiadója, Vlagyimir Petrovics Mescserszkij herceg és Nyikolaj Vlagyimirovics Burdukov tisztviselő levelezésével kezdte, amelyet Vjacseszlav Pleve belügyminiszternél találtak meg. Innen tért át Lamsdorfra, akit minden kertelés nélkül pederasztának nevezett:

„Plevénél megtalálták Mescserszkij herceg levelezését szeretőjével, Burdakovval. A levelezést a cár is olvasta. Közönyösen viszonyul ehhez a »párthoz«, Lamsdorf grófot »madame«-nak nevezi, szeretőjét, Szavickijt pedig előlépteti az udvari rangokban. Lamsdorf azzal dicsekszik, hogy 30 évet töltött a külügyminisztérium folyosóin. Mivel pederaszta, és a férfiak neki a lányok, mintegy 30 évet töltött bordélyházban. Hasznos és kellemes!”

— Alekszej Szuvorin, „Napló”, 1904. augusztus 9.

Szuvorin egy „pártba” sorolta Lamsdorfot és Mescserszkijt, a homoszexuális herceget, akit Péterváron „Szodoma és Gomora hercegének” hívtak. Természetesen semmiféle „párt” nem létezett. Lamsdorf mérsékelten liberális nézeteket valló monarchista volt, akit bosszantottak a konzervatív, „rendvédő irányzatú” újságok. Az óvatos minisztert és a szélsőjobboldali publicistát a férfiak iránti vonzalmon kívül semmi nem kötötte össze, és ki nem állhatták egymást. Lamsdorf a naplójában Mescserszkij egyik cikkét „illetlennek”, magát a herceget „undorítónak” nevezte, lapjáról pedig ezt írta: „Felháborítanak a Grazsdanyinban olvasott ostobaságok.”

Szuvorin személyesen ismerte Lamsdorfot, otthonában is fogadta, de ezek a látogatások nem szereztek neki örömöt. 1901. március 7-én ezt jegyezte fel naplójába:

„Miniszterek jártak nálam: Vitte, Lamsdorf, Jermolov, Muravjov és Durnovo, az Államtanács elnöke. Csak zavarba jöttem, örömöm semmi nem volt benne.”

— Alekszej Szuvorin, „Napló”, 1901. március 7.

Szuvorinnak hivatali okai is voltak arra, hogy ne kedvelje a minisztert. Novoje Vremja című lapja határozottabb távol-keleti politikát követelt, a minisztérium pedig megpróbálta irányítani, mit közöljön az újság.

A harmadik tanú, Szolovjov diplomata óvatosabban írt ugyanerről: a „homoszexuális” szót nem használta, de közvetlenül utalt a miniszter és kegyencei „természetellenes nemi ízlésére”:

„Lamsdorf emlékirataiból kiviláglik, hogy elégedett volt a miniszter háttérben működő bizalmasának szerepével, amely lehetővé tette számára, hogy a külföldi posztokon szolgáló kollégái sorsának irányítója legyen. Ráadásul, jogosan vagy sem, a pétervári társaságban Lamsdorfnak és minden kegyencének bizonyos híre volt természetellenes nemi ízlése miatt.”

— Jurij Szolovjov, „Egy diplomata visszaemlékezései. 1893–1922”

Amíg mindez naplókra és szalonbeszélgetésekre korlátozódott, a miniszter hírneve magánügy maradt. 1904 májusában azonban az utcára került.

Dolgorukij herceg támadása

1904 májusában a miniszter éppen egy Morszkaja utcai étteremből lépett ki, amikor Alekszej Nyikolajevics Dolgorukij herceg bottal támadt rá. Az okról eltérő történetek terjedtek. Május 28-án Pjotr Arkagyjevics Sztolipin szaratovi kormányzó, a későbbi kormányfő ezt írta feleségének, Olga Boriszovnának:

„Nálam volt Nesselrode. Holnap Pavlov ebédel nálam. Azt mesélte, hogy Alekszej Dolgorukij az utcán bottal megverte Lamsdorfot, és az előbbit elmegyógyintézetbe zárták. Azt állította, azért verte meg, mert bugr [homoszexuális], és rossz miniszter.”

— Pjotr Sztolipin levele Olga Sztolipinának, 1904. május 28.

A „bugr” a francia bougre orosz átvétele: régi, sértő megnevezés olyan férfira, akinek férfiakkal folytatott szexet tulajdonítottak. A híresztelés láncolaton át jutott el hozzá. Sztolipin Pavlov szavait adta tovább a feleségének, Pavlov pedig egy Dolgorukijnak tulajdonított magyarázatot közvetített.

Szergej Rudolfovics Minclov író és bibliográfus egy másik változatot jegyzett fel: a támadó „árulót” kiáltott, és a katonai kudarcokért okolta a minisztert. A herceget orvosi megfigyelés alá helyezték, majd közigazgatási úton Arhangelszkbe száműzték. A valódi indíték ismeretlen maradt.

Lamsdorf jól ismerte azt a szót, amellyel Dolgorukij állítólag tettét indokolta. 1891. április 26-án feljegyzett egy udvari tréfát Szergej Alekszandrovics nagyhercegről, III. Sándor testvéréről, Moszkva főkormányzójáról, aki szintén homoszexuális volt:

„Két új anekdota kering a városban. »Moszkva eddig hét dombon állt, most pedig egyetlen bugron kell állnia« (bougre). Ezt Szergej nagyhercegre célozva mondják.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1891–1892”

Lamsdorf nem egyszer jegyzett fel ilyen tréfákat. A nagyherceg Jelizaveta Fjodorovnával kötött házassága gyermektelen maradt, és amikor a városban a nagyhercegné terhességéről terjedt hír, egy újabb anekdota került a naplóba:

„A nagyhercegnek tulajdonított bizonyos sajátosságokra tekintettel ezt a terhességet csodával magyarázzák. Kapnyiszt gróf rosszmájúan jegyezte meg, hogy ez csakis »szeplőtelen fogantatás« lehet.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1891–1892”

E feljegyzésekben nincs szolidaritás egy másik homoszexuálissal: a férfiak iránti közös vonzalom nem akadályozta meg Lamsdorfot abban, hogy továbbadja a város leggonoszabb nagyhercegi anekdotáit. Már 1889. november 1-jén ezt írta a nagyherceg feleségéről:

„Azt hiszem, a szegény asszony is olykor erősen érezheti szánalmas férje szellemi, erkölcsi és testi nyomorúságát.”

— Vlagyimir Lamsdorf, „Napló. 1886–1890”

Lamsdorf és szeretője, Szavinszkij

Lamsdorf mellett egy név merült fel a többinél gyakrabban. Alekszandr Alekszandrovics Szavinszkij 1868-ban született, és 1891-ben lépett a Külügyminisztérium szolgálatába. A 20. század elejére első titkár, majd a minisztériumi kancellária igazgatóhelyettese és igazgatója lett.

Lamsdorf előmozdította a pályáját, és szinte mindenhová magával vitte. Szavinszkij a rendszeres közös utazások kezdetét 1899-re tette:

„1899-ben engem választottak ki, hogy elkísérjem az akkori minisztert, Lamsdorf grófot egy hivatalos útra.”

— Alekszandr Szavinszkij: Egy orosz diplomata emlékiratai

Szavinszkij itt tévedett: Lamsdorf csak 1900 és 1901 fordulóján lett miniszter. Időrendje egyébként helytálló: valóban elkísérte a minisztert a Krímbe, a finn szigetvilágba, Európába és a balkáni tárgyalásokra.

A bizalom nem korlátozódott az utazásokra. Lamsdorf még II. Miklós és II. Vilmos személyes titkos kódját is Szavinszkijre bízta:

„Miklós császár átadta a kódot Lamsdorf grófnak, aki, mivel nem volt ideje erre a munkára, megkérte a császárt, hogy a rejtjelezés és a megfejtés céljából bízza rám a kódot.”

— Alekszandr Szavinszkij: Egy orosz diplomata emlékiratai

Így Szavinszkij volt az „első ember”, aki a német császár táviratainak egy részét elolvasta. A Port Arthur elleni japán támadás híre éjjel egykor érkezett. „Lamsdorf grófot felébresztették, és néhány pillanat múlva felhívott, hogy közölje velem a boríték tartalmát” – emlékezett vissza Szavinszkij.

Anton Losakov történész Szavinszkijt Lamsdorf egyik legközelebbi bizalmasának és személyi titkárának nevezte, szerepét pedig a gróf mellett ahhoz hasonlította, amelyet korábban maga Lamsdorf töltött be Giers mellett: ugyanaz az éjjel-nappali hozzáférés az iratokhoz, a rejtjelekhez és a főnökhöz. Szavinszkij emlékiratait, amelyeket „áthat a Lamsdorf gróf személye iránti tisztelet”, Losakov vezette be a tudományos köztudatba; ő fordította oroszra és adta ki őket 2022-ben.

Lopuhin, aki akkor ugyanabban a minisztériumban szolgált, olyan párként írta le őket, amelyet a hivatalban naponta láttak: a miniszter magával viszi titkárát, és fogadásain a ház asszonyának szerepébe állítja:

„Lamsdorf miniszteri kinevezésével Szavinszkij előtt következetesen egyengetni kezdik a diplomáciai pályához vezető utat. Már a kancellária első titkára, hamarosan igazgatóhelyettes, majd valamivel később igazgató.

A miniszter minden módon közel emeli magához. Lamsdorf és Szavinszkij elválaszthatatlanok. Ha a miniszter fogadást ad, Szavinszkij fogadja, üdvözli és búcsúztatja a vendégeket. Ha a miniszter a cárhoz utazik a Krímbe, a finn szigetvilágba, vagy a cárral külföldre megy, hogy részt vegyen az uralkodó külföldi monarchákkal tartott hivatalos találkozóin, Szavinszkij mindenhová elkíséri Lamsdorfot.”

— Vlagyimir Lopuhin: A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései

Lopuhin ugyanitt kifejtette, hogy a minisztériumban ezt a közelséget egyértelműen a miniszter és beosztottja viszonyaként értelmezték, és Szavinszkij megfizette ennek az árát:

„A miniszter különös, igen intim természetű hajlama miatt Szavinszkij Lamsdorfhoz fűződő közelsége rosszindulatú híreszteléseket szül. Ezek széles körben elterjednek, és arra használják őket, hogy kifejezetten ellenséges légkört teremtsenek Szavinszkij körül. Szavinszkij egyes munkatársai elfordultak tőle. A társaságban is sokan kerülni kezdték.”

— Vlagyimir Lopuhin: A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései

Szavinszkijnek Lopuhin szerint kerülnie kellett a „pályájára nézve végzetes botrányt”. Lopuhin 1912-ben, Szergej Dmitrijevics Szazonov külügyminiszter fogadásán ismét felidézte a párost, és megmutatta, kinek a helyét foglalta el Szavinszkij Lamsdorf mellett:

„Lamsdorf gróf ideje óta nem vettem részt a külügyminiszter hasonló fogadásain. Megnyerő különbség volt, hogy a Lamsdorf gróf által mindig és mindenütt mindenki előtt szerepeltetett Szavinszkij helyett ezúttal ugyanabban az előteremben Szazonovval együtt egy rokonszenves és külsőre is vonzó hölgy fogadta és üdvözölte a vendégeket.”

— Vlagyimir Lopuhin: A Külügyminisztérium egykori főosztályvezetőjének feljegyzései

Ebben az összehasonlításban Szavinszkij azt a helyet töltötte be Lamsdorf mellett, amely Szazonovnál a miniszter feleségének jutott. Maga Lopuhin ellenszenvvel viseltetett Szavinszkij iránt: „szép külsejű, ügyes törtetőnek”, vagyis karrieristának nevezte.

Szolovjov 1915-ben találkozott Szavinszkijjel, aki akkor már szófiai követ volt, és a miniszter kedvencének nevezte:

„Hétéves szünet után ismét felkerestem szófiai képviseletünket. Ott a minisztériumi kancellária Lamsdorf gróf alatti egykori igazgatója, a gróf kedvence, A. A. Szavinszkij volt a követ.”

— Jurij Szolovjov: Egy diplomata emlékiratai. 1893–1922

Szolovjov másutt Szavinszkijt a régi minisztériumi csoport egykori pártfogoltjai közé sorolta. Hartwigot viszont ugyanez a Szolovjov minden szexuális célzás nélkül nevezte „Lamsdorf jobbkezének”. Tehát nem minden bizalmas került a miniszter szeretőinek sorába: ez a hírnév éppen Szavinszkijhez tapadt, és attól függetlenül fennmaradt, hogy ki írt róla.

Izvolszkij naplójában felidézte a Lamsdorf és Szavinszkij viszonyáról szóló minisztériumi beszélgetéseket, majd így összegezte őket:

„Lamsdorf gróf, ha talán nem is aktív pederaszta, mindenesetre abnormális ember.”

— Alekszandr Izvolszkij: Napló az 1906. évről. GARF, 559. fond, 1. jegyzék, 86. ügyirat

Izvolszkij rossz véleménnyel volt elődjéről, és egyúttal saját személyzeti döntéseit is igazolta, bár Lamsdorfot és Szavinszkijt egyaránt személyesen ismerte. Losakov külön figyelmeztetett erre az elfogultságra:

„[…] Izvolszkij tanúságtételeit használva nem szabad megfeledkeznünk V. N. Lamsdorfhoz fűződő bonyolult viszonyáról.”

— Anton Losakov: V. N. Lamsdorf gróf – államférfi és diplomata

Egy másik tanú Jevgenyij Nyikolajevics Selking egykori diplomata volt. 1903-ig európai képviseleteken szolgált, és a követségi első titkári rangig jutott, majd elhagyta a minisztériumot, újságíró lett, és többek között a Novoje Vremjának írt. Lamsdorf szexuális hírnevét a fiatal férfiaknak nyújtott pártfogásával kapcsolta össze:

„Nők sohasem játszottak semmilyen szerepet az életében, ezért a szóbeszéd perverz ember hírét keltette róla. Ő maga is táplálta ezeket a híreszteléseket azzal, hogy nagy pártfogásban részesítette környezete egyes férfitagjait, akik többnyire feltűnően szép fiatalemberek voltak.”

— Jevgenyij Selking: The Game of Diplomacy, 134. o.; az Uránia fordítása

Selking ezután Szavinszkijre tért rá. Lamsdorf magával vitte a jóképű fiatal harmadtitkárt a Krímbe, aki hazatérésük után kamarási apród címet kapott, és gyorsan másod-, majd első titkárrá lépett elő. Selking az udvari tréfát is teljes egészében közölte, és megnevezte forrását, Nyikolaj Nyikolajevics Lomen szárnysegédkapitányt:

„Egyszer, a német császár petrográdi látogatása tiszteletére rendezett díszelőadáson Szavinszkij látta el a ceremóniamester feladatait. Az egyik szünetben Miklós császár szárnysegédjéhez, Lomen tengernagyhoz fordult, aki elmesélte nekem ezt a történetet, és így szólt hozzá: »Mutassa meg nekem Lamsdorf grófnét.« Szavinszkijre gondolt!”

— Jevgenyij Selking: The Game of Diplomacy, 134–135. o.; az Uránia fordítása

E beszélgetéseknek hivatali következményeik is voltak. Szavinszkij 1902-ben minisztériumi tisztségét megtartva udvari ceremóniamesteri kinevezést is kapott: ő felelt a palotai szertartások rendjéért. Kinevezése ellen jövendő udvari felettese, Vaszilij Alekszandrovics Gendrikov gróf főceremóniamester tiltakozott. Polovcov 1902. április 14-én jegyezte fel naplójában, mi történt ezután:

„E kegyek egyike miatt nagy botrány van kibontakozóban a Téli Palota falai között. Néhány hónappal ezelőtt Lamsdorf külügyminiszter kérte, hogy kancelláriájának egyik titkárát, bizonyos Szavinszkijt nevezzék ki ceremóniamesterré. Lamsdorf kérését Gendrikov gróf főceremóniamester sürgetésére elutasították. Gendrikov állítja: biztos tudomása van arról, hogy Lamsdorf elítélendően intim viszonyt folytat Szavinszkijjel, s hogy az uralkodó emiatt ígéretet tett neki, Gendrikovnak: ilyen kinevezésre soha nem kerül sor.

Szombaton este hét órakor Gendrikov értesítést kapott az udvari minisztertől, hogy Szavinszkijt ceremóniamesterré nevezték ki. Gendrikov azonnal elküldte Frejderiksznek kérelmét, amelyben főceremóniamesteri tisztségéből való felmentését kérte. Mindez Gendrikov részéről érthető volt, de hallgatnia kellett volna, ő viszont gátlás nélkül mesélte el e szomorú történet minden részletét, azt sem hagyva ki, hogy Lamsdorf Frejderiksznek írt levelében lemondással fenyegetőzött, ha kívánságát nem teljesítik.”

— Alekszandr Polovcov naplója, 1902. április 14.

Arról, hogyan helyezte el embereit Lamsdorf, Szavinszkij esetétől függetlenül is beszéltek. Izvolszkij így írta le elődje személyzeti rendszerét:

„Beosztottjai többsége számára teljesen megközelíthetetlen volt; személyes barátainak szűk körével vette körül magát, s közöttük osztotta szét a legfontosabb tisztségeket.”

— Alekszandr Izvolszkij: Emlékiratok

A „madame”-ról szóló bejegyzés után három hónappal Szuvorin visszatért a témához, és a homoszexuális méltóságokat is felvette azok közé, akik szerinte tönkretették az állami szolgálatot – a tolvajok, megvesztegethetők és besúgók mellé:

„Ami azt illeti, hogy kész volnék »mindenkit a magam ítélőszéke elé állítani és leszámolni vele«, ez helytálló, azzal a módosítással, hogy nem a »magam ítélőszéke és leszámolása«, hanem a közvélemény ítélete és számonkérése elé. És nem általában »mindenkit«, hanem minden tehetségtelent, aki üldözi a tehetséges és független embereket, minden tolvajt és megvesztegethetőt, minden intrikust, minden hazug besúgót, sőt bizonyos pederasztákat is, akik szeretőiknek vagy férfi szeretőiknek állást szereznek az állami és a magánszolgálatban, kihasználva helyzetüket, és az államnak, valamint a társadalomnak tett szolgálatot a saját maguknak tett szolgálattal azonosítva…”

— Alekszej Szuvorin: Napló

Lamsdorf lemondása után Szavinszkij a helyén maradt. Az új miniszter értékelte képességeit, megbízhatóságát és a hivatali gépezet ismeretét: a pártfogás és a hozzáértés nem zárta ki egymást. Lopuhin azt írta, hogy Szavinszkij helyzete az új miniszter alatt még javult is, és „a Szavinszkij sikereinek okairól szóló rosszindulatú szóbeszéd elhallgatott”.

Maga Szavinszkij részletesen leírta utazásaikat, rejtjelezési munkáját és a miniszterrel folytatott beszélgetéseit, Lamsdorf homoszexualitásáról és viszonyuk híreszteléseiről azonban egyetlen szót sem írt. A gróf halála után II. Miklós utasítására ő rendezte az iratait levéltári átadásra.

Lemondás és halál

1906. április végén, az első Állami Duma megnyitását követő napon Lamsdorf távozott a minisztérium éléről. Izvolszkij váltotta fel. II. Miklós már 1905 végén politikai okokkal magyarázta a közelgő váltást:

„Lamsdorf gróf a régi rendszer jellegzetes hivatalnoka: nem tudna alkalmazkodni a dolgok új rendjéhez, ezért a Duma megnyitása előtt kénytelen lesz lemondani.”

— II. Miklós, Alekszandr Izvolszkij Emlékirataiban felidézve

Lemondása nem a magánéletéért kiszabott büntetés volt, és az iratok tanúsága szerint nem is csupán politikai okokból történt.

A belga követ, de Grelle-Rogier gróf 1906. május 4-én arról számolt be, hogy távozása előtt néhány hónappal Lamsdorfnak szívrohamai kezdődtek. Ezek nagyon aggasztották, az orvosi előírásokat mégis nehezen tartotta be: „lehetetlennek tartotta, hogy lankadatlan munkáján enyhítsen”.

Ugyanez a követ azt írta, hogy a gróf becsületességét, hűségét és egyenes jellemét senki sem vonja kétségbe, és ha nem szorítja háttérbe „a távol-keleti politikát a kezébe kaparintó erős párt”, a Japánnal vívott háborút el lehetett volna kerülni. A francia Le Temps megjegyezte, hogy a franciák a távozó miniszter iránt „csakis hálát és tiszteletet érezhetnek”.

Lamsdorfot kinevezték az Államtanácsba, abba a felsőházba, ahová a legmagasabb rangú tisztviselőket maga a császár választotta ki. II. Miklós 1906 nyarán, akárcsak a korábbi években, rendelkezésére bocsátotta a Jelagin-palota nyugati felét. Szolgálataiért megkapta a Szent Vlagyimir-rend II. fokozatát, a Szent Szaniszló-rend I. fokozatát, a Szent Anna-rend I. fokozatát, a Fehér Sas-rendet és a Szent Alekszandr Nyevszkij-rendet.

Szavinszkij azt írta, hogy Lamsdorf egészsége lemondása után megrendült, és a gróf „lelkileg megtört” volt:

„Lamsdorf gróf saját becsületességének és uralkodója iránti változatlan hűségének áldozata lett.”

— Alekszandr Szavinszkij: Egy orosz diplomata emlékiratai

A súlyosan beteg Lamsdorf 1906 decemberében négyhavi szabadságot kapott, és 1907 januárjában gyógykezelésre az olasz Riviérára utazott.

1907. március 19-én, 62 évesen halt meg Sanremóban. Kortársai szívrohamot vagy anginát említettek a halál okaként; a grófot dolgozószobájában találták meg. Péterváron, a szmolenszki evangélikus temetőben helyezték nyugalomra.

Hat éven át egy olyan homoszexuális irányította a birodalom külpolitikáját, akit a császár a háta mögött „madame”-nak nevezett, és a vezető körökben mindenki tudott erről, akinek tudnia kellett. A büntetőjogi tilalom eközben nem tűnt el: a büntetőtörvénykönyv 995. cikke a férfiak közötti nemi érintkezésért jogfosztással és szabadságvesztéssel fenyegetett. A törvény azonban a parasztokat, munkásokat és városi szegényeket érte el, a ranggal és címmel rendelkezőkhöz nem került közel; az azonos neműek iránti vonzalom a birodalom csúcsán sem ritkaság, sem a pálya akadálya nem volt.

Lamsdorf életrajza egy másik makacs sztereotípiát is megcáfol: azt, hogy a homoszexualitás összeegyeztethetetlen az őszinte vallásossággal és a jobboldali meggyőződéssel. A gróf ortodox keresztény volt, kolostorban töltötte a nyarakat, levelezett Kronstadti Jánossal, és nem kételkedett a cárok isteni jogában – miközben férfiakkal voltak szerelmi kapcsolatai.

Az orosz LMBT-történelem teljes joggal tarthatja őt számon a maga nevei között. Lamsdorf visszatartotta az országot a balkáni és a Nagy-Britanniával vívandó háborútól, vitába szállt az önkényuralkodóval, lelkiismeretét az engedelmesség elé helyezve, és jótékonysági egyesületeket tartott fenn. Becsülettel szolgálta a birodalmat, és ezt a becsületességet azok sem tagadták, akik nem kedvelték.